Ugyan az univerzum legnagyobb rejtélye (a nők mellett, természetesen) továbbra is az marad, hogy mi a különbség a nerd és a geek között (tudom, google it), egy biztos: egy évad után a THE BING BANG THEORY tűnik a legjobb sitcomnak kb. a FRIENDS óta.
Ezekben a húszpercesekben az a jó, hogy senki nem vár tőlük sem narratív-, sem karakterfejlődést, ezek a figurák készen érkeznek és csak a környezetükben beállt változások hatnak rájuk. Na most, a legtöbb sitcomban ez a változás csupán öltözetben és frizurákban érhető tetten, de ha egy széria annyira rajta tartja a mutatóujját a trendeken, mint ez - és a geekektől ez a minimum, ami elvárható -, úgy az képes újra meg újra megújulni. Szóval én kiadós jövőt jósolok ennek a szériának, függetlenül attól, hogy az alaphelyzetet kb. akkor vetették először papírra, mint Pitagorasz tételét.
Doc Brown sem értette a nőket, s szuper-intelligens Sheldon és Leonard fejében is mindig ott villog a "doesn't compute" felirat, akárhányszor csak belibben az életterükbe Penny, a bájos, kissé egyszerű, de annál szeretetreméltóbb vidéki lány a szomszédból. A valahol a Spock-logika és a Data-EQ szerint funkcionáló Sheldon úgy méregeti a lányt, mint valami biológiai mutációt, Leonard viszont azonnal beleszeret, s hát sejthetitek, hogy mindez milyen problémákkal jár.
A lényeg persze nem ebben, hanem a geekek szociális életképtelenségében rejlik (a két főszereplőhöz betársul még egy, az esélytelenek nyugalmával nyomuló zsidó és egy nőkkel a szó szoros értelmében szólni nem tudó indiai csóka is - természetesen mindketten zsenik), s a Chuck Lorre (TWO AND A HALF MEN) fejéből kigyűrűzött széria rendesen rá is fekszik erre az axiómára, miközben elképesztő érzékkel adagolja azt a fajta geek humort, melyet egy ilyen filmes blog szerkesztője elég közelről ismer.
Az utolsó epizódra jutott egy cliifhanger, de nem ezért fogom látatlanban is bezsákolni a második évadot, hanem azért, mert sírva röhögni jó dolog.