Több mint egy év telt el azóta, hogy 1995 húsz legjobb filmje felsorakozott a blog hasábjain, és ez csak egyet jelenthet: egy újabb esztendőnyi film vált 20 évessé. Ezek közül választottam ki a 20 legtutibbat, és a konklúziót is levontam: míg '95-ben a stúdiótermékek közül kerültek ki a nagy kedvencek, addig 1996 a szerény keretek között fogant filmekről szólt. Nézzétek őket!
#20 Váltságdíj (Ransom)
Könnyen lehet, hogy ha Dan Brown-könyvből forgatja, Ron Howard éppen olyan altatóvá formálja ezt a thrillert is, ám akkoriban még a Túl az óperencián számított legnagyobb balfogásának. Mel Gibson a kétségbeesett, majd eltökélt apa szerepében emlékezeteset nyújt, a feszültség és a kibontakozás pedig éppen csak a végére nullázódik le szinte teljesen. Utálatos kisiklás. De addig ott van a szeren!
#19 Mikrokozmosz (Microcosmos: Le peuple de l'herbe)
Sosem gondoltam volna, hogy a csigaszex erotikus dolog lehet, de Jacques Perrin filmje sok revelációt tartalmaz az apró állat-létet illetően. A Mikrokozmosz után már egy természetfilm sem tűnt annyira természetesnek.
#18 Utánunk a tűzözön (The Long Kiss Goodnight)
Shane Blacknek még kevésbé ütős forgatókönyveiben is úgy peregnek a nyelvek és az események, hogy feltüzeljék az akció-vígjátékok követőit, és ebben a Renny Harlin rendezte darabban Geena Davis a mai kor kívánalmainak megfelelően osztja ki a rossz fiúkat és menti meg a bajba jutott fickót (Samuel L. Jackson). De azért a konyhában is otthonosan mozog!
#17 A szikla (The Rock)
Michael Bay második filmjében eltúlzott mindent, amit lehet, például megtette Nicolas Cage-et vegyészmérnöknek. Hosszú felvezetés, jelentéktelen dolgok jelentős leamortizálása, népes szereplőgárda, tömegpusztító gázok - amiket régen szerettünk és ma hiányolunk a színtiszta akciófilmekben/ből. Sőt, a színtiszta akciófilmeket is hiányoljuk.
#16 A függetlenség napja (Independence Day)
Annak idején nem csíptem ezt a filmet, ám az idei folytatás rádöbbentett, hogy hát régen minden, s így A függetlenség napja is jobb volt, sőt: jó. Nagyszabású vállalás, amit mégis kivitelezhető és felfogható (értsd: Amerika) keretek között realizált Roland Emmerich, és nem csak külsőségeiben, de történetmesélésileg és (típus)figuráit tekintve is helytáll. De ne tessék félreérteni, nem attól jó móka A függetlenség napja, hogy vannak nála rosszabbak, hanem hogy tudja, mitől döglik a légy (komputervírustól).
#15 Jerry Maguire - A nagy hátraarc (Jerry Maguire)
Tom Cruise két évtizeddel ezelőtt egy romantikus-sportos drámát is elvezényelt dollárszázmilliókig, nem csupán jó nevű blockbuster-franchise-epizódokat. Cameron Crowe értő kezei alatt Renée Zellweger is egyik legjobb alakítását nyújtotta, Jerry Maguire története pedig úgy tört utat magának a nézőkhöz, hogy sosem vált ízléstelenné vagy szirupossá, ahogy az oly gyakori volt a '90-es évek hasonszőrű próbálkozásainál.
#14 Sárkányszív (Dragonheart)
Az előrehaladott trükktechnika segítségével életre keltett sárkány, illetve hangja, Sean Connery (magyarban Sinkovits Imre) volt a két 'selling point' ebben a fantasyben, aminek elmaradó anyagi sikere a bizonytalan célközönségben keresendő (meg hát a sárkányok se voltak olyan kedveltek húsz éve, mint manapság). Viszont a felnőtt mesékre fogékonyak egy megható történettel és egy emlékezetes digitális főszereplővel gazdagodhattak. És ha engem kérdeztek, ez Rob Cohen legjobb, vagy ami azt illeti, egyetlen jó filmje.
#13 Ragadozók (The Ghost and the Darkness)
Jerry Goldsmith zenéje és Zsigmond Vilmos képei is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Ragadozókban a fekete kontinens vérbeli módon jelenjen meg és telepedjen rá a nézőre. A félelmetes igaz történetet - mely szerint oroszlánok támadták és öldösték a vasúti munkásokat - Val Kilmer és Michael Douglas tette hollywoodiassá, de inkább jó értelemben, semmint felróhatóban.
#12 Elátkozott város (Pusher)
Kevés trilógia képes részről részre jobbá válni, márpedig Nicolas Winding Refn alvilági mesterhármasa mélyebbre és mélyebbre ás minden epizóddal. Az első sem kispályás, pláne nem elsőfilmként, a magyar címről meg annyit, hogy a trilógia egészét figyelembe véve értelmezhető igazán.
#11 Evita
Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket Andy Vajna produkciója, mindazonáltal azt gondolom, filmmusicalként elsőrangú az Evita, és életrajzi drámaként sem utolsó, ami Madonna érzékletes dalolászásának és a dalokon átfűzött dramaturgia épkézláb mivoltának köszönhető. Viszont Jonathan Pryce szavalása éneklés címszó alatt ugyanoda archiválandó, ahová Pierce Brosnan Mamma Miá!-zása.
#10 Alkonyattól pirkadatig (From Dusk Till Dawn)
Tarantino elkezdte, Rodriguez befejezte: Harvey Keitel és gyermekei először útonállókkal, majd vámpírokkal szívják meg - minden pofonegyszerű és egyszerűen szórakoztató, még nekem is, aki nem szívleli a vámpírosdit meg úgy összességében a horrort. De ha a PestiEst tartalmi ismertetőjén elmerengünk (A mexikói vámpírok mindenkit legyilkolnak. A mexikói vámpírok még a mexikói vámpírokat is legyilkolják.), akkor látszik, hogy a játék nem vérre megy.
#9 Fargo
Akár igaz történet is lehetett volna, ám a Coen testvérek megmaradtak a hihetőség határain belül. A leghitelesebbnek pedig Frances MacDormand alakítása bizonyult, de William H. Macy sem volt ennél jobb a vásznon. A Fargo sötét humora és kiszámíthatatlan alakulásai húsz év múltán is visszhangoznak, a televízióban.
#8 Mission: Impossible
Itt a piros, hol a zöld? Brian De Palma mesteri feszültségteremtése, a tip-top vizuális effektusok, Tom Cruise mindenre elszánt ábrázata no meg a főcímzene olyan kirobbanó koktélt alkottak, hogy két évtized múltán is halmozódnak a lehetetlen küldetések, persze az eredetihez fel nem érve.
#7 Trainspotting
Válassz filmet. Válassz helyezést. Választottam, és Danny Boyle kultikus menése (agy? has?) megint egy olyan darab, ami mostanság éledezik ismét. Megveszekedett figurái és fenemód eredeti forgatókönyve megismételhetőségének annyi az esélye, mint végérvényesen lejönni a cuccról. Összehozzák?
#6 Bárbarátok (Swingers)
A forgatókönyvet is jegyző Jon Favreau és Vince Vaughn a mainál pár tucat kilóval könnyebben tépi a száját másfél órán keresztül, de érdemes odafigyelni arra, amit mondanak: semmiségnek tűnik, ám életkort és életérzést definiál. A Bárbarátoktól Doug Liman rendezőnek is a holnap határáig vezetett az út.
#5 Lone Star - Ahol a legendák születnek (Lone Star)
Fargo ide, Trainspotting oda, a legszövevényesebb szkriptet John Sayles írta 1996-ban, a Lone Star pedig egy sok figurát mozgató, rejtelmekkel teli kisvárosi krimi, amiben az Oscartól még messze járó Matthew McConaughey és Chris Cooper is villant egy kis előleget. Úgy ülj le elé, hogy ezt is elfelejted, amit most írtam róla.
#4 Kolja
A külföldi filmnek járó Oscar-díj nyertese egy megkapó történet egy kisfiúról és egy korosodó, életművész zenészről, aki kénytelen átmenetileg gondját viselni. Finom megközelítés és őszinte alakítások mentén vált méltóvá a szoborra, bárminemű fajsúlyos vagy aktuális téma híján. Még nagyobb nyertes.
#3 Hullámtörés (Breaking the Waves)
Lars von Trier Aranyszív-trilógiájának első tagja megindító szerelmi történet, amit Emily Watson lenyűgöző alakítása és a rendezőhöz oly jól passzoló módon a nézővel incselkedő zárókép tesz feledhetetlen filmélménnyé - olyan élménnyé, amit nézni nem egyszerű, de teljességgel kifizetődő.
#2 A salemi boszorkányok (The Crucible)
Arthur Miller maga adaptálta filmre drámáját, s annak rendje szerint Oscarra is jelölték érte - ugyanakkor A salemi boszorkányok egyéb aspektusa csak elvétve nyert figyelmet. Joan Allen és Paul Scofield visszafogottságában erős jelenléte mellett szenvedélyes alakítások (mégis csak Winona Ryderről és Daniel Day Lewisról van szó) viszik hátukon a filmet, és a történet maga is hatalmába kerítő, ha az igazságérzet erősen teng a nézőben. El nem ismert mestermű, ezt mondanám rá.
#1 Titkok és hazugságok (Secrets & Lies)
Sikeres, fiatal fekete nő elérkezettnek látja az időt, hogy felkutassa vér szerint anyját - akiről kiderül, hogy egy egyszerű körülmények között élő fehér asszony. A komoly felütés és a még komolyabb cím ellenére a film meglepő hányadában a derültség dominál, mégis teljes értékű drámáról van szó, ami két és negyed órájában egy percre sem engedi a néző figyelmét. Mike Leigh első Amerikáig érő sikere egyben az eddigi legnagyobb szakmai elismerését is jelenti (hiszen a későbbiektől eltérően nem csak a szokásos forgatókönyvírói, hanem a rendezői Oscar-jelölést is megkapta). Nem vitás az első helyezés eme listán sem.