- SPOILERMENTES -

A Disney keze alól 2010-ben kigördült Alice Csodaországban végén Alice Kingsleigh (Mia Wasikowska) hajóskapitánnyá avanzsált, és a kereskedelmi kapcsolatokat fejlesztendő, elhajózott Kína felé. A lehetetlent nem ismerő fiatal hölgy három évnyi tengerjárás után tér vissza hazájába, ahol hosszas távolléte alatt minden megváltozott, hogy minden ugyanúgy maradjon. Vagy talán mégsem igaz Giuseppe Tomasi de Lampedusa herceg elhíresült mondása?

A hat évvel előtti adaptáció mellett és ellen is könnyen lehet érvelni – még akkor is, ha az előbbit tekintve inkább technikai indokokat lehet felhozni. Olyanokat, mint a 3D és IMAX adta lehetőségek kiaknázása, a szemkápráztató kompozíciók, vagy éppen mindezek miatt a csillagos égig szárnyaló bevételi adatok. Ellene szólókat sem nehéz összeszedni: Disney-barokkos képi világa hosszabb távon inkább fárasztó, mintsem gyönyörködtető, a Kalapost játszó Johnny Depp mintha egy végletekig kicsicsázott és alaposan begombázott Willy Wonka lenne, ám a legfőbb kifogás, hogy a Tim Burton rendezte film inkább továbbgondolta, mintsem vászonra festette Lewis Carroll klasszikussá vált történetét. De bevételi adat beszél, kutya ugat, így borítékolható volt, hogy a világszerte összekalapozott közel egymilliárd dollár előbb-utóbb megszüli a folytatást. És lőn: idén megkaptuk az Alice Tükörországbant.

Innentől pedig gondban vagyok, mert nem akarom még egyszer leírni az előző bekezdést, ugyanis 2010-hez képest lényegében annyi változott, hogy Tim Burton most csak producerként volt jelen, a rendezést pedig James Bobinra bízták. A direktorcsere még a nyomát is eltüntette az első rész máza alól néhol kikandikáló burtönizmusoknak, helyettük egy csudiszép, de bármilyen eredetiséget nélkülöző két órát kapunk. Pozitívan értékelhető teljesítményt nyújt a két fő alakot játszó színésznő: Helena Bonham Carter ismét bemutatja, hogy még Őnagyfejűségébe is képes lelket lehelni, Mia Wasikowska pedig biztosan hozza a lassan húszas éveibe lépő Alice-t. Sacha Baron Cohen nem rossz az Idő szerepében, de az ő ténykedése a digitálisan felturbózott szemvillogtatáson kívül javarészt kimerül a mérges nézésben és bajuszrezegtetésben, ami tőle vicces, viszont nem elég. Johnny Depp Kalaposa fonnyadt, szagtalan és kedvetlen, mint akire túl gyorsan száradt rá a két kilónyi smink.

A párbeszédek seték és suták, a mellékalakok vagy elanyátlanodva bóklásznak a díszletben, vagy digitálisan generált figurák. Feszültség, dráma, izgalom (egy másik univerzumban: "Kaland, játék, kockázat"), pláne jóízű nevetésre ingerlő humor sehol egy szál se – bár tagadhatatlan, hogy fény derül néhány, eddig kimondatlanul maradt motivációra és meg nem mutatott előzményszálra. A filmcím ismét csak ürügy arra, hogy kifordítsák vele a sarkából egyik kedvenc gyerekkori történetemet, miközben a végeredmény újból csak távoli beszélő viszonyban van azzal. Az ilyesmit nagyon nem szeretem, mert általában a rábeszélés finom erőszakát érzem ki mögüle: "Gyere, add hozzá a neved, és hidd el, hogy neked is jó lesz!".

Egyszóval a Tükörországban nem lett jobb elődjénél, de rosszabbul sem sikerült annál. James Bobin Tim Burtonhöz hasonlóan kizárólag mézesmadzagként használta Lewis Carroll művét, de egyéni ötletek, illetve látásmód híján eminens Burton-epigonként próbált életet lehelni a Csodaországban folytatásába. Ám úgy járt vele, mint Karinthy rossz tanulója, amikor felel: szép lassan írja, még lassabban mondja a másodfokú egyenlet szentnek tekintett megoldóképletét, csak éppen fogalma sincs arról, hogy valójában mit csinál, és miről is beszél. Aztán felénk fordul, és alig hallható hangon elkezdi mondani: "De tényleg, higgyétek el, hogy én készültem". Ami tagadhatatlan, csak ezen a módon kevés.

Kövess minket facebookon és twitteren!