- SPOILERMENTES -

A II. világháború már egy éve befejeződött, amikor Michael Corleone (Al Pacino) húga, Connie (Talia Shire) esküvőjére hivatalos barátnőjével, Kay Adamsszel (Diane Keaton). A háborús hősnek tekintett veterán kedvesével együtt lekési a ceremónia előtti családi ünnepség kezdetét, ezért a família a hőn áhított közös fénykép elkészítésével megvárja őket. A legkisebb fiú érkezéséig hátralévő idő alatt megismerjük a tágabb értelemben vett, olasz-amerikai pereputty apraja-nagyját, legyen az akár a pék Enzo Aguello (Gabriele Torrel), a hollywoodi babérokra törő búgó hangú Johnny Fontane (Al Martino), vagy maga Don Vito, a Keresztapa (Marlon Brando).

Így indul a Mario Puzo azonos című regényéből, illetve az ő és Francis Ford Coppola közös forgatókönyvéből készült, utóbbi rendezte közel három órás A Keresztapa, a maffiafilm műfajának életre hívója. Egyúttal egy család története, amelynek tagjait a rokoni szálak mellett a Keresztapa iránti feltétlen hűség tart össze. A kiváló jellem- és helyzetábrázolás (tiszteletet érdemlő családfő, egymástól jelentősen eltérő habitusú utódok, generációk közti külső és belső ellentétek, az egész nagycsaládot felvonultató sátoros ünnepek) egy olyan, saját szabályokkal és jelrendszerrel rendelkező közösséget mutat be, amiben nem fekete-fehér avagy jó-rossz jellemeket, csupán hétköznapi emberekhez hasonlókat találni. Motivációik – a boldogulás, az előrejutás iránti vágy – saját mindennapjainkból ismerősek, az eltérés "csak" annyi, hogy a Corleonék, és a hozzájuk hasonló másik öt italo-amerikai család illegális tevékenységekkel jut hozzá pénzhez, paripához, fegyverhez. Coppola és Puzo a sematikustól távol álló karakterekkel éri el azt a hatást, hogy egyrészt minden figura szinte lélegzik a vásznon, másrészt igazi családregényhez méltón, bűnözői mivoltukkal egyetemben a nézőt nemcsak, hogy foglalkoztatja a központi figurák sorsa, de kialakul benne az egyes szereplők iránti szimpátia és antipátia is.

Mindehhez Gordon Willis zseniális operatőri munkája teremt tökéletes atmoszférát. A Keresztapában a kamera gyakorlatilag végig szemmagasságban mozogva mutatja meg a jeleneteket, így a néző folyamatosan "benne van" a díszletben. A fényképezés ritmusa ráérős, de nem vontatott, a saját tempójában viszi előre a filmet, mellyel lehetőséget ad a történet epizódjaiban való megmerítkezésre. Az idén újra a mozikba kerülő, digitálisan felújított változat színeire pedig nincs jobb szó, mint hogy élnek. Élnek, abban az értelemben, mint amikor restaurálás után először pillantasz meg egy régi festményt: ugyanaz az egész, de mégis sokkal jobban kivehetőbbek a részletei, és már elsőre megpillantasz olyan apróságokat is, amikről nem gondoltad, hogy mostanáig ott voltak. Az egészre a koronát Nino Rota mára legendássá vált filmzenéjének fő témája teszi fel, aminek fő dallamát még a nem cinefilek is ismerik.

Számomra 2016 régi-új Keresztapájának fő fegyverténye leginkább mégis az, hogy eredeti nyelven, magyar felirattal élvezhetjük ki minden percét. Régóta azt gondolom, hogy egy filmből sokat elvesz, ha nem az eredeti zajokkal-zörejekkel, illetve nem a színészek saját hangján szólal meg. Itt és most kifejezetten szükség van a feliratra, mert sosem gondoltam volna, hogy Vito Corleone "eredetileg" úgy dünnyög és nyeli félre a szavakat, mint Orr a 22-es csapdájában; vagy hogy az alkotók mennyire jól eltalálták a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek olasz akcentusú amerikai angolját.

Egy percre elidőzve még a magyar feliratnál: pár dolgot hiányoltam, illetve zavart ezzel kapcsolatban. Az egyik, amikor az olaszul nem tudók örömére nemcsak pár mondat, de akár egy egész jelenet erejéig hiányzik a magyar szöveg. A másik, amikor olyan volt a felirat, mintha szövegszerkesztőt először használó, alsós gyerekek írták volna: a mondat elejét a vászon bal oldalán látom, aztán nagy szünet (azaz semmi, végtelen szóköz), majd a mondat végét, vagy utolsó szavait a vászon jobb szélén lehet olvasni. A harmadik, amit nem értettem, hogy miért kell titulusokat egyszer nagy, egyszer pedig kis kezdőbetűvel írni (consigliere / Consigliere, rendőrfőnök / Rendőrfőnök)? Utóbbi kettővel persze csak hasogatom a szőrszálat, mert mindez nem ment az élvezet rovására, viszont valószínűleg mindenkinek feltűnt a nézőtéren.

Az 1973-ban három Oscar-díjjal és öt Golden Globe-bal jutalmazott, a New York-i olasz maffia családjait, illetve az általuk kizárólag a saját hagyományaik által felállított erkölcsi normáknak engedelmeskedő életmódot vászonra vivő A Keresztapa méltán vált a filmtörténelem elmúlt 120 évének egyik legjobbjává, egyben pedig kultuszfilmmé. Legnagyobb erénye tökéletesen megírt és -formált karaktereiben, zseniális fényképezésében, egyszerre vonzó és borzongató hangulatában, és minden részletre kiterjedő alaposságában rejlik. A három órás mű kicsit olyan, mint a Chokito: egyszerre ronda és finom – amit ki lehet hagyni, de miért pont a legjobbak egyikét hagyná ki az ember? Francis Ford Coppola és Mario Puzo negyvennégy éve "made us an offer we can't refuse".

Kövess minket facebookon és twitteren!