- SPOILERMENTES -

James Bond egy lezáratlan ügy felgöngyölítése érdekében szembemegy minden előírással, és felettesei utasításaival nem törődve a SPECTRE elnevezésű, nemzetközi bűnszervezet nyomába ered. Eközben az MI6-re és a dupla nullás programra a megszüntetés fenyegető árnyéka vetül, így a 007-es felhatalmazás nélkül, magára marad  a terepen, bár társai titkos támogatására számíthat. Ismerősen hangzik?

Árnyaljuk a képet! A segítők egyike vicces számítógépzseni, a másik okos és csinos majdnem-barátnő. A renitens hős főnöke igazából nem rossz arc, szimplán szigorú szabálykövető. Az események információk birtoklása körül bonyolódnak, és ja! A számos látványos akció közül talán a légiparádé a legemlékezetesebb. Megvan? Na jó, cseréljük az ügynököt Ethan Huntra, a társaságokat pedig Szindikátusra és Impossible Mission Force-ra! Túlzó a párhuzam? Talán. Ha félretesszük a tartalmi csűrés-csavarást, egy szempontból esetleg érdemes lehet összevetni a zsáner ez évi darabjait egymással.

Minden koktél külön ízvilággal rendelkezik, ami a receptjének a sajátja. Esetenként eltérő, hogyan készítik el az adott italt, mennyire ragaszkodnak a hozzávalók megszokott arányához. Ehhez hasonlóan a filmes műfajok és alműfajok szintén leírhatók jellegzetes összetételükkel. A legmarkánsabb franchise-ok is büszkélkedhetnek ezzel, mi több némelyik önmagában iskolát teremtett. Bond 1962-es színre, azaz mozgóképre lépése a kémfilmes vonulat alakulását olyan mértékben határozta meg, ami napjainkig érzékelteti hatását. Lehet, hogy a Kingsman – egyébként szenzációsan – túltolta a humorfaktort, ennek ellenére egy percig sem kérdés, milyen hagyományból merít és hova sorolható. A két idei, komolyabb hangvételt megütő, összességében mégis könnyed szórakozást ígérő próbálkozás közül azonban úgy tűnik, az M:I5 ügyesebben találta meg az összetevők egyensúlyát az MI6-hez képest.

Daniel Craig szerződtetését hangosan üdvözöltem a Casino Royale után, mivel azoknak a rajongóknak a táborát gyarapítom, akik a titkos ügynök Sean Connery-féle, nyersebb, faragatlanabb verziójára esküsznek a Roger Moore fémjelezte, kütyükirály playboy-jal szemben. Újrakezdés és folytonosság nagyszerű, trendi és időszerű ötvözetét kaptuk a kvázi-rebootban, amit még érdekesebbé tett a baltaarc mögött rejlő érzékenység. Aztán A Quantum csendje sokakkal együtt engem is elbizonytalanított, amiért a Skyfall közel tökéletessége minden tekintetben kárpótolt: a mai napig az egész sorozat egyik legeltaláltabb epizódjának tartom. Csakhogy ezzel óhatatlanul együtt jár az erős és sablonos aggodalom, miszerint hogyan lehet ezt az eredményt még egyszer megugrani, netalántán túlszárnyalni, avagy úgy általában folytatni?

Eleve nem hangzott jól a főszereplő és Sam Mendes húzódozásának a híre az ismétlést illetően, a stúdió viszont nyilván ütötte a vasat, és persze van az a pénz, amiért korpásodik az ember haja. A SPECTRE keverésekor mindenből egy picit többet adagoltak, ami az előzményt különlegessé tette. Hiába ígértek csibészséget, még sötétebb, még keserűbb az itóka, amit le kell erőltetnünk a torkunkon. A történetvezetésben vagy az akciókban semmi hiba, ám rendező és színésze mintha végleg eltévedtek volna a Nolanverzumban, ami leginkább a nyomott kedélyen érhető tetten. Emellett az utóbbi években a széria védjegyévé vált múltidézés sztorin belül és kívül érthető a jeles, kerek évfordulós alkalmakkor, a vastag idézőjelek a folyamatos igénybevétel miatt mostanra viszont láthatatlanná koptak, és nélkülük felmerül, vajon a tiszteletadás nem csupán ötlettelenséget leplez?

Craig elévülhetetlen érdemeket szerzett a figura megújításában, megérdemelte volna, hogy a vele forgatott Bond-kalandok ne csak és kizárólag magáról a megújulásról szóljanak, bár a nyilatkozatait olvasva és a SPECTRE végét elnézve nem úgy tűnik, hogy mindez még egyáltalán érdekelné. Az ügy lezárása az előző három részé is egyben, ezért nem lenne meglepő, ha legközelebb már mást üdvözölhetnénk a címszerepben. A kereknek szánt befejezés hiányérzetet hagy, mintha négy filmen át felvezetést láttunk volna, és félő, hogy az egyik kedvenc 007-esünk "normál", "átlagos" bevetéséről már örökre lecsúszunk (egyébként utóbbit fogalmazták meg a Titkos nemzet negatívumaként is nem egy helyen). Másrészt a római sorsdráma és igen távoli leszármazottja, a latin-amerikai szappanopera nem áll annyira távol egymástól, mint azt első látásra gondolnánk: a túlzásba vitt komolyság súlytalan komolykodásba csaphat.

Egyenleget vonva Bond 24. küldetése tisztességes munka, de nem mestermű.

Kövess minket facebookon és twitteren!