aeon flux

ready for the action now, danger boy?

kritika: mélyütés [southpaw] (2015) Richter Géza
2015. október 13. 23:30:42

Kategória: film 4 komment

 - SPOILERMENTES -

Billy Hope (Jake Gyllenhaal) mélyről verekedte fel magát és családját a magasba: élete szerelmével, Maureennal (Rachel McAdams) együtt árvaházban nőtt föl, ám saját erejéből, és elsősorban felesége támogatásával a többszörös félnehézsúlyú bokszvilágbajnoki címig és a biztos(nak tűnő) jólétig jutott. A látszat azonban csal, és miután egy váratlan esemény fenekestül forgatja fel az életét, kénytelen újraértékelni mindazt, amit addig elért.

southpaw_09_b.jpg

A Mélyütés tehát egyfelől megfordítja a klasszikus sportfilmek dramaturgiáját, és főhőse felemelkedése helyett a bukása kerül a középpontba, másrészt viszont hozza, amit egy ökölvívásról szóló mozgóképtől várunk, azaz több vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket kapunk 123 percétől, mint amit Sir Winston Churchill ígért elhíresült beszédében. Ami a bokszmeccseket illeti, azokkal nincsen semmi baj, aki Antoine Fuqua kézjegye miatt fizet a jegypénztáraknál, azt nem éri túl nagy csalódás, hiszen pont az ilyen típusú, akciódús jelenetek jelentik a tőle megszokott, vizuális perfekcionizmus jellegzetes terepét. A dinamikus vágás tökéletesen illeszkedik a pörgős tempóhoz, a hangsúlyok a megfelelő pontokat emelik ki, a belharcba rántó közeliek sem túl tolakodóak, egyedül talán a túlzásba vitt narráció, vagyis a mérkőzések közvetítése lehet zavaró néhol.

Más kérdés, hogy mennyire tűnik rendezői szemfényvesztésnek az effajta technikai truváj. A Kiképzésnek (Training Day, 2001) köszönhetően legalább egyszer láttunk már igazi telitalálatot ezen a pályán, amire viszont összességében inkább az olyan, tisztes középszert erősítő darabok, mint A Védelmező (The Equalizer, 2014), és A Nap könnyeihez (Tears of the Sun, 2003) hasonló, totális katasztrófát jelentő hulladék közötti egyensúlyozás a jellemző. A végeredmény nagyban függ az alapanyagtól, és sajnos a most tárgyalt mű az előzetes félelmeket igazolva sokkal inkább Kurt Sutter forgatókönyvíró gyermeke, mint bármelyik másik alkotójáé.

A fenti párhuzam egyes tételeit górcső alá véve, a könnyek túlzott mennyisége a drámát, a véré a küzdelmekét teszi pehelysúlyúvá, és viszi el a valódi tartalom nélküli giccs felé, s míg bár a főszereplő verítékes erőfeszítésének ábrázolása hiteles a ringben és a lányával való kapcsolatában, a teljes képet tekintve ez a két elem inkább a szerzői, izzadságszagot árasztó erőlködésben érhető tetten. A történetben hemzsegnek a sutteri módon tálalt, didaktikus közhelyek, amiket próbálnak úgy beadni a nézőknek, mintha nem lennének azok, és a posztmodern álcájába bújtatva azt próbálják elhitetni, hogy pont, hogy a sablonoknak mutatott fityiszek, miközben az elmismásolt részletek hiányát sem takarják.

Egykori habzó szájú rajongóként szomorú leírnom, de ugyanazt vagyok kénytelen számon kérni a szkripten, mint ami miatt a Sons of Anarchy nagyjából harmadik-negyedik évada magasságában fanatikusból fanyalgóvá váltam. Az egész olyan, mint a Billy testén olvasható, beszédes tetoválások, amik az életében fontos momentumokat közlik a nagyvilággal. Elég csak a vezetéknevére gondolnunk: Hope – EZ ITTEN A METAFORA HELYE, KÉREM –, hogy megértsük, mi a gond az ilyen mértékű szájbarágással. Mindez nemcsak a fizikai felkészülésében egyébként tényleg ámulatra méltó Jake Gyllenhaal kétbites figurájára, hanem mindenkire igaz a Southpaw-ban. Az összes karakter lóg a levegőben, és nem azért, mert talajt vesztettek. Ezt kellene elhinnünk, ám a kifejezés kizárólag az átvitt értelmében, a hátterük, alakjuk kidolgozatlanságában állja meg a helyét. Ígérgethet Harvey Weinstein férfi főszereplői Oscart, a kiemelkedő színészi munkát nem ártott volna normálisan összerakott sztoriba ágyazni (lásd még: a tengeren inneni, munkamániájában alteregónak tekinthető kolléga legutóbbi, legendás próbálkozása).

Amiért mégis érdemes beülni a filmre az arra fogékonyaknak, az a Billy küzdőstílusában, átvitt értelemben a jellemében, az emberként-apaként képviselt értékekben végbemenő változás, és az odavezető út, aminek a megjelenítése valóban parádés. Minden másban a Mélyütés csupán karcolja a felszínt, szurkálja az ellenfelet, ezért annak ellenére, hogy a magyar cím ezúttal a tetszetős fordítások sorát gyarapítja, egyúttal félrevezető: a film nem elég mély, és így egyáltalán nem üt nagyot. Sőt kicsit sem.

Nem csodálkoznék, ha az idei csörtét a Creed nyerné.

Kövess minket facebookon és twitteren!

southpaw_magyar_poszter_b.jpg

Címkék

kritika sport *** jake gyllenhaal forum hungary drama kurt sutter forest whitaker antoine fuqua rachel mcadams weinstein

A bejegyzés trackback címe:

https://aeonflux.blog.hu/api/trackback/id/tr147965472

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

peterd127 2015.10.14. 08:31:44

Tom Hardy finoman szólva is azért más dimenziót képvisel, mint Jake

munkamánia ide vagy oda

exilis 2015.10.14. 13:46:07

Gondolom rossz. Ebben a béna gengszterfilmben is amit összeripacskodott az iker szerepekben...broáf.

K. Kálmán 2015.10.29. 15:00:57

Engem nagyon eltalált ez a Mélyütés. Az idén az egyik legjobb film, amit láttam. Nagyszerű színészi játék minden egyes résztvevőtől, hiteles érzelmek - akit ért már valódi veszteség, az szerintem nem fogja ezt giccsesnek tartani. Remek film, és örülök neki, hogy nem tartozik a kritikusok által kedvelt, manapság oly gyakori, érzelmileg szikkadt mozik közé.

Az oldalon található tartalmak kizárólag
18 éven felülieknek ajánlottak.
A belinkelt video- és hanganyagok tartalmáért nem vállalunk felelősséget

Facebook

Beszélt

Filmes naplók

süti beállítások módosítása