"Az utóbbi idők legjobb vígjátéka" – ragadtattam el magam három éve a Ted kapcsán, ám ha mondjuk viszonylag rövid intervallumra gondoltam 'utóbbi idők' alatt, akkor határozottan áll a kijelentés. Arra gondoltam. De tényleg: Seth MacFarlane sikeresen ültette át humorát a tévéből, a mozi számára friss viccekkel, amik stabilan megtámasztották az életre kelő plüssmedve sztoriját.

A siker folytatást szült, s egy ilyen sablonos fordulat már kevésbé vet jó fényt az ötletgazdára, aki az efféle húzásokat is előszeretettel figurázta ki sorozataiban. A Ted 2.-ben a címszereplő és az első részben megismert barátnője, Tamy-Lynn egybekelnek, majd mikor házasságuk holtvágányra fut, gyermekvállalással próbálnák helyrebillenteni a dolgokat. Csakhamar kiderül: Ted nem fogadhat örökbe, lévén a törvény előtt nem tekinthető személynek. Csupán egy vagyontárgy. Az Esküdt ellenségek (Law and Order) főcímzenéjére szöveget költő mackó és barátja, John (Mark Wahlberg) nem hagyják annyiban a dolgot: perre mennek.

MacFarlane is megtámadhatná saját magát a bíróságon: a Ted 2. még jobban húz a Family Guy felé, s nem csak azzal, hogy az első résznél sokkalta lazább szerkezetű (pedig hát az sem volt éppen a koherencia iskolapéldája), már ha szerkezetnek lehet nevezni a fent vázolt sztori ürügyén jött roadtripet meg egyéb tripet – világosan látszik, hogy jóval gyakrabban volt fűtől terhelt a forgatókönyvíró banda szobája és feje, mint előzőleg, s jobb híján egy kis füstölgésre utasították a figurákat is, ha más nem adódott. Szóval sokszor. Mentség, hogy az egyik legütősebb filmes utalás is egy nagy adag kender felfedezéséhez kapcsolódik. Arra viszont vajh miféle mentség akad, hogy az említett rajzfilmsorozatból konkrét poénok, poénos momentumok köszönnek vissza? Azért ha filmet csinálunk, ne legyünk olyanok, mint a standuposok, akik ugyanazt adják elő folyton, mert itt a közönség mégis csak ugyanaz.

Azért nem akarom, hogy a szívem szőrösebbnek bizonyuljon, mint Ted maga, úgyhogy leszögezném, hogy a legszembetűnőbb átemelt poén jó itt is, meg amúgy is jut még elég, amin lehet heherészni. Ha nem is üt semmi akkorát, ami felér egy csicskalángossal (talán csak a bránerbongot szmókoló Amanda Seyfried), a popkulturális utalások újabb generációja éberen tartja a tapasztalt közönséget (pláne azokat, akiknek nem csak Gollam, hanem Bill Cosby aktuális ügyei-bajai is mondanak valamit), és még friss politikai-társadalmi témákra is képes reflektálni egy kicsit. Ami simán lehet ilyen is, meg olyan is, attól függ, ki honnan nézi.

A Ted 2.-t én a harmadik sorból néztem, s onnan tehát felemásnak tűnt, változatos humorral (mind típusát, mind működését tekintve), magjában érdemes, egyébiránt sületlen történettel, amit mondvacsináltnak semmiképpen nem nevezhetünk, de ennél Jim Morrison sírját is jobban kiaknázták a The Doors-rajongók. John helyett most Ted a főszereplő, az ő problémáit értelemszerűen nehezebb átérezni annak, aki nem plüssmedvének született, de annyi baj legyen: Morgan Freeman végül mindenki helyett megmondja a frankót. Helyettem is neki kellett volna.

Kövess minket facebookon és twitteren!