A rák a legnagyobb strici. Ráadásul akiket futtat, azoknak még a neve se cseng jól: limfóma, melanóma, hererák... és ha ezek tinédzsereket fognak ki maguknak, akkor sok minden nem marad úgy, ahogy szokott, például szem szárazon, de a Csillagainkban a hiba fogékony és formálható nézetű célközönsége számára emellett magasabb élményt is ad egy olyan románc, ahol az esküvő szóba sem kerül, és nem a modern felfogások miatt.

John Green népszerű és sikeres regényének adaptációjában a tizenhét éves Hazel Grace állandó kompániája egy oxigénpalack, amit úgy húz maga után, mintha csak egy utazótáska lenne, és ha lehet nagyobb terhe annál, hogy tudja magáról, betegsége rövid életet szab neki, akkor az a szülei iránti aggodalma. Az ő kedvükért lép be egy segítőcsoportba, ahol megismerkedik Augustus Watersszel, a műlábával már-már kérkedő fiúval, akinek kedélyessége és sajátos helyzetszemlélete hamar megragadja Hazelt Grace-t...

Látható, mi ragadta meg azt a sok-sok olvasót ebben a történetben (eddigi tapasztalatom szerint a film viszonylag hűen követi a regényt), ami amúgy éppen annyira szofisztikált, amennyire egy ilyen sztoritól –mármint a haldokló tizenévesek szerelembe esése– telhet, mégis kár elmarasztalni, ha tökéletesen szolgálja ki a felé intézett igényeket. Egy 95%-ig lányokkal teli nézőtéren a közönség szinte együtt lélegzik –nehézkesen– a főhősnővel, hangosan felnevet minden apró rezdülésén, ami a románc kialakulását kíséri a maga esetlen módján, és az orrfújás-cunami sem marad el a végére... A szentimentalizmus önmagában sosem hiba, ha nem keverik az érzelmességet az érzelgősséggel; a Csillagainkban a hibában kijut mindkettőből, de képes úgy szlalomozni közöttük, hogy ne kelljen lényegesen szigorúbb elbánásban részesíteni, mint a pár fokkal idősebbeknek szóló, pár évtizeddel korábban készült, amúgy sokban rokonítható Love storyt.

A ma uralkodó hozzáállással eszébe sem jutna senkinek Oscar-közelbe gondolni a Csillagainkban a hibát (persze nincs is ott keresnivalója, de most nem ez a lényeg), miközben említett produkció előtt leborult az is, aki csaknem szégyellte. Ali MacGraw elbújhat a Hazel Grace szerepében tündérien tündöklő (és ez elég nagy teljesítmény, tekintve a figura szituációját) Shailene Woodley mögött, aki tovább szilárdítja pozícióját, mint a legtehetségesebb és legszimpatikusabb fiatal színésznők egyik –egyre feljebb kúszó– dobogósa; bárminemű erőlködés nélkül képes mindazt prezentálni, amitől Hazel Grace-szel az összes lány szívesen barátkozna, és akinek az összes fiú féktelenül udvarolna. Dacára a műkönnyeknek, minden megmozdulása természetesnek hat, ráadásul jó eséllyel elnyeri majd a "legkönnyesebb szerelmi vallomás"-ért járó MTV Movie Awardot, ha lesz ilyen kategória.

Ami partnerét illeti, Ansel Elgort nem az a tipikus szépfiú-alkat (ellenben Augustus regénybeli megfelelőjével, hiszen ott a "szexi" jelző sem marad el), viszont szüntelenül vigyori ábrázatával gyorsabban elnyeri bárki rokonszenvét, mint Hazel Grace szívét.

A páros, a románc ebből kifolyólag jól működő, elhihető, nagyban köszönhetően a két főszereplőnek, és a könnyfacsarás kötelező dolga egy ilyen filmnek. Ergo a hiba nem az ifjú csillagokban van, nem is a tárgyban. Josh Boone rendező, aki a Bízz a szerelemben!-nel megszellőztette, hogy van némi érzéke a fiatalok párkapcsolatának ábrázolásához, viszont itt, mikor előtte a lehetőség, meglepően ódzkodik a drámától a drámán belül. Menet közben csak mintegy röpke közbeékelésekkel emlékeztet, hogy ez a rügyező szerelem kihajtani alighanem nem fog, másszor pedig túl hirtelen és direkt módon áll be változás, holott a játékidő (bő két óra!) engedné, hogy nagyobb gonddal vezesse végig és szője egybe az eltérő hangvételű szálakat.

A tompításnak ugyan akadnak előnyei, és hatásvadászatról sem beszélhetünk, mégis visszafogja kicsit az egész filmet ez a csöpp bátortalanság, ez a ragaszkodó szelídség, meggátolja abban, hogy nevezett célközönség körein kívül is valami igazán maradandóvá érjen. Ideig-óráig, sőt talán még napokig is tud azért hatni a rozsdamarta szívekre is, mert hát: a rák a legnagyobb strici, Shailene Woodley pedig remek, remek, remek.

Hogy végső soron hol a hiba? Nos... szeretitek a svéd hiphopzenét?