"Mind meg fogtok halni ma este", akár ezzel a frappáns mondattal is felvezethette volna Szöllőskei Gábor, a Vox Magazin főszerkesztő-helyettese a szerda esti különleges Gonosz halott-vetítést (különleges, mert ez volt az egyetlen mozis vetítés hazánkban), ehelyett inkább arra hívta fel a nézők figyelmét az előadást megelőző röpke beszédében, hogy egy nehezen emészthető darab vár rájuk, és ugyan akkor még nem sejthette, hogy néhányan a minden idők talán legvéresebb stúdiófilmje okozta sokkot nevetéssel próbálják kivédeni, mert úristen, ez nem lehet komoly, a vetítésen összegyűlt kb. 400 fő nagyja jól fogadta a filmet (értsd: percről percre egyre kisebbre húzódott össze székében), és hogy mindezek ellenére vagy talán mindezekkel együtt jól érezték magukat, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy szinte kivétel nélkül végigülték a feliratokat, és megvárták azt a bizonyos plusz jelenetet. Groovy.

Holtakra várva

Úgy volt, hogy blogunk kétszer tíz főt delegál a vetítésre, de mivel a pályázóktól egyszerű kérdésekre adandó válaszok helyett jóval többet vártunk - konkrétan azt, hogy írják meg nekünk életük legrémületesebb filmélményét -, és olyan lelkesek voltatok, hogy a kért 1-2 sor helyett kövér és vérbő mondatokban ecseteltétek alsónaci-csíkozó élményeiteket, ezért lobbiztam egy sort a szervezőknél, és végül kétszer harminc olvasónk kapott meghívót a gigre: remélem, közülük jó sokan el is jöttetek (komment formájában fel lehet tenni a praclit).

És ahogy ígértem, most jöjjön egy válogatás a legjobb beszámolókból - s ki tudja, talán egy legközelebbi hasonló felhíváskor valamelyikőtök már a Gonosz halottat fogja megtenni élete legrémületesebb filmélményének. Az a lány biztosan, aki olyan görcsösen kapaszkodott az ásványvizes palackjába, ennek ellenére minden cafatolósabb résznél földre ejtette azt.

Kígyózó indák... izé, sorok

Polgári Lilla: Gyerekjáték

Életem máig meghatározó, ámbár bagatell horrorélménye a világ talán legkevésbé rémisztő sorozatgyilkosához kötődik: Chucky-hoz. Bizony, ő az, akinek a látványát a mai napig nem bírom hosszútávon elviselni. Ugyan néhány éve erőt vettem magamon és végignéztem a szériát, azért egy igazi Chucky baba látványa egy mini szívrohamot azért kiváltana.

Mindez persze Lali unokatesóm „hibája”. Hat évvel idősebb lévén örömmel és dalolva fogadta, hogy a kisebb folyton a nyakán lógott. Sokszor az utcán is otthagyott, de ez most mellékes. Tényleg, hogy találtam haza? Na mindegy, a Gyerekjáték széria megnézése (abban az időben piros karika jelezte a „felnőtt” filmeket, hajjaj) már régóta terv volt – annyira, hogy mire a videófelvevőt sikerült beállítani, csak a harmadik részt kaptuk el. Igen, ez két hétbe került, mert mindig pénteken adták le a részeket.

És így aztán eljött a nagy nap, amikor egy 6 és egy 12 éves leült Gyerekjáték 3-at nézni. A biztonság kedvéért egy 18 éves is leült mellénk, hogy megmondja: talán kicsik vagytok még ehhez. Dehogy mondta, ő is csatlakozott hozzánk, én meg kaptam egy párnát, mondván: mert kicsi vagy. A párnán keresztül „néztem” az első 20 percet. Hallgatni is elég katartikus élménynek bizonyult, hisz unokatesóim végig közvetítették az eseményeket: „Á de ronda!”, „Úúú, már nincs is a dobozban!”, „Ott szalad, nézd!”, „A seggébe fogja szúrni a kést!”, „Nem is, a szívébe!” stb. Fogalmam sincs, ki volt akkor Chucky magyar hangja, de hogy hatásosan játszotta ezt az egyszerre röhejes és velőtrázó szerepet, ahhoz kétség sem fér. Miután hősünk meggyilkolta a játékgyáros fickót, befutott e történet hőse, apa, aki jobbnak látta kikapcsoltatni a tévét. De ahogy az angol mondaná, akkor már mindegy volt: the damage is done.

Sebaj, úgy érzem, mindettől függetlenül teljes életet élek. Sőt, még a Toy Storyt is szeretem. Csak az életre kelt játékbabák hagyjanak békén, köszönöm.

Lakat Barnabás: A sötétség serege/Hullajó!

Mivel a nagy sárga betűs, VICO-tékás, zörgő csörgő hangú Grundig készülékes, nagy videós korszakba születtem bele, és nem mellesleg van egy filmőrült bátyám, nem meglepő, hogy meghatározó gyermekkori élményeim közé tartoznak a gyakran kellemetlen éjszakákat okozó horrorfilmek. Bár előre tudtam, hogy félelem és reszketés lesz a dolog vége, egyszerűen nem tudtam nem odanézni, amikor azoknak a bizonyos „nem nekem való” filmeknek a legcifrább jelenetei peregtek a jó öreg fadobozos Orion tv képernyőjén.

Rengeteg ilyen momentum van a fejemben, amik alapján később, sokszor alapos utánajárást követően sikerült kinyomoznom, hogy melyik filmben is voltak (azóta persze mind a polcomon sorakozik). Most viszont azt a két rémfilmet emelném ki, melyekről bizonyosan tudom, hogy elejétől a végéig láttam, ráadásul közvetlenül egymás után, mivel egy kazira voltak rámásolva. A sötétség serege, utána pedig a Hullajó! Double feature a javából. Tudom, alapvetően mindkettő vicces film, olyannyira, hogy konkrétan burleszk jelenetek láthatóak bennük, de szerintetek ez 10 éves fejjel mennyire tűnt fel? Na jó, amikor a csonti hadsereg megjelent a színen, akkor azért fellélegeztem valamelyest, hogy ez azért nem komoly, és a film végére már talán a szemtakargatást is abbahagytam, de aztán Peter Jacksonnak sikerült emlékeztetnie, hogy bizony még egy kis szaros vagyok. Singaia! - hangzott el, majd pedig repült egy végtag, majd még egy, mígnem aztán – rajzolt – vér borította be a képernyőt. És ekkor még csak a főcímnél jártunk, az undorító rothadó zombik és a félelmetes mami csak ezután következtek. Nekem viszont muszáj volt látnom, és cseppet sem bántam meg. 

Sándor Gyula: Mirage

Legrémisztőbb élményem nem valamelyik klasszikushoz kötődik,hanem egy viszonylag ismeretlenebb filmhez,amely a Mirage címre hallgat. Mindössze 5 éves voltam még, amikor bátyámmal megnéztük otthon a piacról beszerzett VHS kazettát. A film történetében semmi extra nincs, a sivatagba elmegy néhány fiatal szórakozni, akikkel utána egyesével végez a kedves furgonos bácsi (az akkori év legjobb forgatókönyvének járó Oscar-díját nem ez a film fenyegette). Az egyikük különösen kegyetlen véget kapott,s amely jelenetsor nagyban hozzájárult a nadrágcsíkozódási folyamathoz. Történt ugyanis, hogy az egyik srácot elkapta a gonosz,nyakig temette a homokba, majd miután kicsit játszott vele a kocsijával, búcsúzóul egy gránátot is tett a feje mellé. Kicsit később a főszereplő csaj is megérkezik és egy farmernadrágot lát leterítve a földre,rajta egy kalappal. Miután felemeli, megpillanthatjuk a pórul járt komát, s könnyedén kitalálhatjuk, hogy mi is járt a fejében, és hogy a bal alsó 2-t vajh tömték-e korábban, mivel csak a fele maradt meg a robbanás miatt. Bár a szöszi csak kisebb sikolyt hallatott, velem ellentétben, aki a megrázó élmény hatására a konyhába tette át székhelyét és onnan követte a filmet a végéig már.

És hogy mi lett az eredménye a filmnek? 2 napig csak felkapcsolt lámpa fényében tudtam aludni, és azóta egy földön hagyott nadrágot sem vagyok hajlandó felemelni :)

Gulyás Róbert: A bolygó neve: Halál

5-6 éves lehettem, hazánkba kezdett begyűrűzni a VHS. Nekünk sokáig nem volt lejátszónk, később csak sikerült beszerezni egyet: mikor édesanyám várandós volt húgommal, rá kellett beszélni, hogy videóra igenis szükség van, hiszen így majd nem unatkozik, miközben otthon pihen - egy kezemen meg tudom számolni, hogy végül Ő hány filmet nézett meg...

Még mielőtt megérkezett a miénk, és elkezdtük volna felfedezni kisvárosunk egyre bővülő videotéka-parkját, videót csak apai nagybátyámnál láthattunk. Talán mondanom sem kell, hogy többnyire olyan típusú filmek kerültek a lejátszóba, amik akkortájt ritkaságszámba mentek idehaza: felforgató akciófilmek, sci-fik és... horrorok. Szóban forgó élményem is egy ilyen filmhez fűződik: apám éppen A bolygó neve: Halál című sci-fi-horrorral (mert régen mi így kategorizáltuk James Cameron mára klasszikussá érlelődött remekét) ismerkedett. Öcsémmel játszottunk itt, játszottunk ott, de sosem tudtunk úgy, hogy ne pillantottunk volna a tabukat döntögető képsorokra: sikerült olyan momentumokat elkapni, mint mikor a rohamosztag rátalál a falra ragasztott szerencsétlenre, ahogy éppen belülről cincálja szét a kikelő szörny, vagy Bishop királynő általi kettétépése - nem tudhattam, hogy androidról van szó, így később az álmaimmal is könnyebb lett volna elszámolni...

Pár évvel később egy általános iskolai szünetben egy idősebb gyerek képregényfüzetet lapozgatott, a többiek körülállták, együtt nézegették a fekete-fehér oldalakat. Feltűnően ismerős képkockák köszöntek vissza azokról a lapokról, ezért gyorsan mindenki tudtára adtam, hogy én ezt a filmet láttam ám. "Ne már, ez olyan, amitől én is frászt kapok!" - így a válasz.

Egy későbbi iskolai bolhapiacon, amit nagyon szerettem, mert olyan képregényeket, könyveket, G.I.Joe bábukat tudtam megszerezni egy ilyen megmozduláson, amiket egyébként nem, belefutottam az említett füzetbe. Filmsikerek képregényváltozata volt a címe, két történettel, A halálosztóval és A bolygó neve: Halállal. Cs. Horváth Tibor és Fazekas Attila munkája nagy becsben volt tartva. Régi kacatjaim között még biztosan megvan a mélyen emlékeimbe égett filmes élmény és lidérces álmok okozójának feldolgozása.

Nemes András: Ómen

A mai napig legmeghatározóbb horrorfilm-élményem egyértelműen az eredeti Ómen. Gyerekként láttam, titokban tekintettem meg (fényes nappal, mikor a szüleim nem voltak otthon), és annyira rettegtem, hogy többször ki akartam kapcsolni, de féltem, hogy a film bosszút áll rajtam, ha nem nézem végig (ez nem vicc). Teljes mértékben a hatása alá kerültem, napokig képtelen voltam szabadulni tőle. Aggódva figyeltem a kutyákat, madarakat az utcákon, templomok közelében megszólaltak a fejemben Jerry Goldsmith hihetetlenül nyomasztó, egyedülállóan vérfagyasztó, zseniális zenéjének taktusai. Még most, felnőtt fejjel is azt gondolom, hogy abban a filmben van valami eredendően Gonosz. Damien dadájának öngyilkossága, a temetői kutyatámadás, a kreatív halálnemek, a földöntúli Rossz állandó jelenlétének fenyegetése mind-mind belém maródtak, de a legnagyobbat egyértelműen a fotókon megjelenő stigmák ütötték. Ez a film iskolapéldája a vér nélkül sokkoló horroroknak. Bár mai szemmel nézve a vallásos téma meglehetősen naiv megközelítésébe bele tudnék kötni, de nem akarok, mert még mindig félek a film bosszújától:). Pontosan ezért lettem horror-rajongó: az élmény, amit egy ilyen film nyújt, semmilyen módon nem nevezhető pozitívnak, mégis annyira zsigeri tud lenni, annyira kiszakít a valóságból, hogy hálás vagyok minden percért, amit rettegésben tölthetek. 

Gál István: A légy

Életem legrémületesebb filmélménye? Egyértelműen A légy című remekmű Cronenberg rém-műhelyéből.
Még általános suli végén történt, olyan 2003 magasságában, hogy a szokásos évi Alien-maratonom közben édesanyám közölte, hogy mennyire utálja ezeket a filmeket. (Az indokot megértem, akkor látta őket, mikor jómagammal volt terhes, én pedig nem voltam túl nyugodt a pocakban.) Pár nap múlva adták a tévében A legyet. Szóval édesanyám megkért rá, hogy vegyem fel neki videóra, mert fiatalkorában nagyon szerette. Arra azért figyelmeztetett, hogy kössem fel a gatyát, mert durva lesz a film. Én naivan úgy gondoltam, hogy annyira azért nem lehet kemény, ha az Alien-filmeket bírom, ő pedig retteg tőlük, ezt miért lenne durva?

Aztán a magából kifordultan elteleportált majom, majd azt követően Brundle lassú átalakulása rendesen átértékeltette velem a horrorfilmekről alkotott véleményem. A fináléról nem is beszélve! Amit ott láttam, az beleégett a retinámba, és mai napig kísért rémálmaimban. Nem is mertem a film után két napig éjszaka elhagyni az ágyam. Azóta sem láttam olyan filmet, ami számomra nyomasztóbb és rémisztőbb.

Pár nap múlva adták a folytatást is, de azt csak elkezdtem felvenni, majd lenémítottam a  tévét, és próbáltam elaludni. Oda sem mertem nézni. A Fox logónál többet nem is láttam belőle...

Következő hétvégén szüleim fülig érő vigyorral nézték meg a két filmet, én pedig elmenekültem otthonról.
Azóta sem néztem újra azt. Hogy miért? Mert a mai napig fel tudom idézni azt a rettegést, amit okozott nekem. Szó szerint nem mertem azóta megnézni! És szerintem ez a zseniális Cronenberg filmjében. A szememben a legkiválóbb horrorklasszikus.

Szitás Attila: Péntek 13 V. rész - Az újrakezdés

Persze elég régre kell visszamennem. Olyan kisiskolásként éltem át ezt a meghatározó élményt, aki pár félelmetesebb X-akták epizódon már túl volt, de az igazi nagybetűs horror még váratott magára. Na jó, egy fél szemmel elkapott Alien már tiszteletét tette szürkeállományom hátsó traktusaiban, de ezt alig fél órával a film kezdete után a maradék egy szem becsukása követett. Az ágyban. A paplan alatt. De nem úgy, mint azon a bizonyos pénteken, amikor először láttam egy szerencsétlen sorsú mongoloid fiatalember kalandjait, akinek minő véletlen pont pénteken van a születésnapja. 13-án, méghozzá. (Spoiler: persze ekkor még nem tudtam, hogy eme epizódban csak egy copycattel van dolgom.)

A videó fénye halványan világította be a szobát, amikor visszatértem egy újabb pohár víz után, ami azért kellett, hogy el ne aludjak a késői kezdésig - és hallod, nem kevés reklámot is végig kellett szenvedni addig, ami állandó játékot igényelt a hangerővel, nehogy felébresszem a szomszéd szobában alvó szülőket egy hirtelen hangosodó fa tusfürdő hirdetéssel. A videó pedig természetesen rögzítette a filmet, nehogy elaludjak, és lemaradjak az izgalmakról. Elaludni. Persze. De hiába, még fiatal voltam és tudatlan. Pedig a széria ötödik része volt műsoron, ami talán a leggyengébb epizód, mégis a belőle áradó 80-as évek hangulat, és az első pár perc vérmocskos gonoszsága elég hamar magába szippantott. Ahogy egy szemüveges kisfiú sárga esőkabátban szalad az erdőben. Botladozik a sáros talajon, de nem áll meg, egészen addig, amíg egy tisztáshoz nem ér, aminek a közepén egy sír domborul. Rajta név: Jason Voorhees. A fiú megtörli a szemüvegét, ami ekkorra már teljesen elázott. Hangosan liheg, és csak áll ott földbegyökerezett lábakkal. Aztán hangokat hall, így gyorsan elbújik, hogy onnan nézze végig amint két sírrabló csöves veszi kezelésbe Jason nyughelyét. Gyorsan ásnak, lelkesek, nem tudni, mit remélnek. Ahogy a kisfiú, úgy én is nagyon jól tudom, hogy semmi jó nem vár rájuk. Kiássák a koporsót, majd elkezdik feszegetni a tetejét, egymást biztatva, és nagyokat kurjongatva. Kinyílik. Benne rothadó emberi test, amiből férgek bújnak elő. Ám láthatóan a sírrablóknak ez nem szegi kedvét. Jason annál inkább, miután az egyiküket egy hirtelen mozdulattal hasba szúrja, majd a másikat nyakon. Egy fertelmes percig nem történik semmi. A kisfiú csak törölgeti a szemüvegét, megmozdulni sem mer. Jason feláll, kimászik ideiglenes nyughelyéről, és felveszi kultikus hokimaszkját, majd a srác felé fordul. Bozótvágóját mocskos kezével erősen megmarkolja, majd elindul. A fiú továbbra sem mozdul, nem tud. Kiáltani annál inkább, kezeit a feje fölé emeli, ezzel leutánozva a megállíthatatlan gyilkológép mozdulatát. Csak annyi a különbség, hogy a férfi kezében fegyver van. És csapásra készül vele. Ismeri ugyanis a fiút, aki egyszer már legyőzte. De most nem áll túl jól a szénája. A gyerek sikolya egy nálánál jó pár évvel idősebb fiatal srác sikolyába torkollik, aki egy elrácsozott mentőautóban tér magához. Persze csak álom volt. Egy kedves álom. Jöhet a főcím.

Féltem ezt az alig pár percet, aztán a film többi részét is, de ez a bugyuta, mégis hatásos kezdés tartatta bent a levegőt a tüdőmben a leginkább. Persze ez csak egy buta slasher, amit azóta is imádok, de mint ahogy az jellemző az első élményekre, hogy örökre megmaradnak, úgy ez is rögzült az agyam egyre kopottasabb VHS-szalagján. És nincs az a grandiózus filmmonstrum ami letörölhetné onnan. Azóta rengeteg horrort láttam - jókat, rosszakat, kiválóakat - de sajnos lehet túl sokat is. Még véletlenül sem érzem már ugyanazt mint akkor ott, egyedül a szobámban, amikor a sok elfogyasztott ébren tartó víztől még a wc-re is faltól-falig osonva mentem ki. Néha egy-egy jól sikerült jump scare-től felhúzódik a szemöldököm, vagy egy-egy durvább gyilkosság látványa megszólalásra késztet: ejj. De nem adom fel. Egyszer még talán elkészítik azt a filmet, ami újra megrémiszt. De addig is nézhetek legalább remek horrorokat, amik emlékeztetnek valamelyest az első rémüldözésekre. Amik jók voltak. Intenzívek voltak. Voltak.

Kovács Attila: A kör

Gondolom közhelyes, de nekem a legparásabb filmélményem az amerikai A körhöz kapcsolódik. Amúgy is súlyos film, de első alkalommal otthon egyedül néztem meg; ugyan világosban kezdtem el, de hamar besötétedett. Kb. annál a jelentnél jártam, amikor a főszereplő éjjel rosszat álmodott, felkelt és a valaki (később kiderült, hogy a fia) nézte a tévét. Miközben a főszereplő lassan ment a nappali felé, és egyre nőtt a feszültség, egyszer csak megcsörrent mellettem a vezetékes telefon. Itt elpattant nálam valami, pánikszerűen kikapcsoltam a házimozit, a távkapcsolót bevágtam a sarokba és körbefutottam a lakásba, hogy felkapcsolgassam az összes lámpát. Addig nem is folytattam a filmet, amíg haza nem ért a család! :)

Mitter Ádám: őrült Stone

VHS-en vándorolt kézről kézre a suliban. Egyedül láttam, 8-9 év körüli lehettem . A 2 méteres mutáns patkány szívdobogása hozta rám a frászt, amit hallani lehetett, ha a közelben volt valahol. Hetekig kísértett éjszakánként, a tök csöndben, amikor a saját szívdobogásomat is hallottam, ami aztán ettől egyre szaporább és hangosabb lett, tehát esélytelen volt, hogy elaludjak. Ehhez aztán hozzájött az a jelenet, melyben Rutger Hauer ágya alatt vár lesben, majd csap le a patkány. Nem tudtam soha kiverni a gondolatot a fejemből, hogy ott figyel az ágyam alatt a dög.

Sokáig szorongva gondoltam vissza a filmre, egészen pár évvel ezelőttig, amikor újranéztem és rádöbbentem, hogy milyen tök béna horrorfilm.