- SPOILERMENTES -

Django (Jamie Foxx) rabszolga, de már nem sokáig. Dr. King Schultz (Christoph Waltz), a fogorvosból lett fejvadász megszabadítja láncaitól, cserébe Django segít neki felkutatni három körözött banditát, akikről csak ő tudja, hogy hogy néznek ki. A nem mindennapi páros - a német fogdoki és a szótlan feka - hamarosan összeszokik, és mikor Django felkerekedik, hogy kiszabadítsa feleségét egy kegyetlen földbirtokos (Leonardo DiCaprio) fogságából, Schultz elhatározza, hogy elkíséri. Idézetek szavalása, pózolások és vérfürdő következik: mindenkit üdvözlünk QT utánozhatatlan világában!

Úgy tűnik, Tarantino együtt hízik filmjeivel: ez utóbbit nem szemrehányásból mondom; amíg ilyen jó dialógusokat ír, felőlem akár egész nap egy szövegszerkesztő előtt gubbaszthat big kahuna bugert zabálva: mióta húsz évvel ezelőtt először megtudtam, miről szól a Like a Virgin című szám, azóta nem vitás, hogy Tarantino tud írni. A (szöveg)vágás, nos, az már egy nagyon is létező probléma. Anno a Kill Bill is egy laza, 90 perc körüli bosszúfilmnek indult, aztán tessék, mi lett belőle, a Django elszabadul esetében pedig mindjárt két filmet kapunk egy jegy áráért: egy feszes vadnyugati fantasy-t (középen kettévágva), meg egy sötét időszak sok-sok mély, vagy legalábbis annak tűnő szövegeléssel kísért exhumálását.

A sors iróniája, hogy a Django elszabadul terve 1997-ben, az Amistad bemutatója kapcsán született meg QT-ben. Tudjátok, ez volt az a film, amely egy sötét időszakot exhumált sok-sok mély vagy legalábbis annak tűnő szövegeléssel kísérve. A Jackie Brownt népszerűsítő Tarantino egy Oscar-partin futott össze Reginald Hudlinnal, az afro-amerikai közönség körében kultikusnak számító Micsoda buli! író-rendezőjével. Mikor QT nekiszegezte a kérdést, hogy mi a véleménye az Amistadról, Hudlin csak húzta a száját, hogy túl kevés benne a rabszolgalázadás és túl sok a tárgyalótermi szövegelés - inkább nézi meg újra Fred Williamsonnal a The Legend of Nigger Charley-t. A filmet jól ismerő QT-nek ez a kijelentés szöget ütött a fejében, és másfél évtizeddel később Hudlin kezébe nyomta a Dajngo forgatókönyvét azzal, hogy "a magot te ültetted el, ez pedig a fa, amely kinőtt belőle". 

Nem mondom, szép kis fa lett, nagy, terebélyes koronával, mindenféle levéllel és gyümölccsel. Van köztük olyan is, amely gyönyörű, s már a látványától összefolyik a nyál a szádban, de mikor beleharapsz, rájössz, hogy némileg ízetlen. No de elég a metaforából! Mint a rendező kvázi teljes életműve, így a Django elszabadul is egy olyan fantáziavilágba tesz harsány és vérgőzös kirándulást, amely a valós környezetből ered, ám mégis egy kizökkent időben és kultúrában - egy ezerszeresére felnagyított és kifordított filmes szokványokból kirakott panoptikumban játszódik. Ebben a filmben nem karakterek, hanem ikonok mászkálnak, nem beszélgetnek, hanem nyilatkozatot tesznek (még ha párbeszéd formájában művelik is azt), és nem egyszerűen cselekednek, hanem utat vágnak az események közepébe. Ugyanakkor az évek során valami megváltozott: ezek a figurák már egy percet se pazarolnak el arra, hogy elhelyezzék magukat a környezetben - épp ellenkezőleg: a környezetet alakítják úgy, hogy hozzájuk hasonló, személyük alárendeltje legyen.

Így történhet az, hogy a rabszolgaság, annak förtelmes intézménye csupán háttér akcióhősök és a velük szemben álló sötét lelkű figurák élveboncolásához - és itt szólnék a QT-t konstans fikázó Spike Lee-hez: a fehérek és feketék ugyanúgy lehetnek szemétládák, a hős és antihős ebben a filmben pedig sem bőrszínhez, sem szóhasználathoz nem kötött. Mint ahogy stílushoz sem. A keret ugyan western, de mint mindig, Tarantino ezúttal is lebontja a zsáner - és annak alfajainak - határait. Annak ellenére, hogy elég sokszor bemutatkozik, a címszereplő beállásaival, szűkszavúságával meg úgy az egész megjelenésével simán elmenne Névtelen Férfinek, legalábbis egy darabig, csakhogy QT világában egy idő után minden fontosabb szereplőnek szájmenése támad, így idővel Django is átalakul. De ezzel nincs is baj, hisz míg a legtöbb "névtelen férfit" készen érkezik, addig neki van eredettörténete is, amely - meglepetés! - egy kungfu film felépítését idézi a tehetséges tanítvánnyal és az őt kiképző mesterrel együtt. Szóval Django egy kungfu-filmből jön, egy spagetti westernbe érkezik, és nem mondom meg, milyen kísérettel, milyen ecsetvonásokkal festi meg a finálét. 

A stílusjegyeket és forrásokat napestig lehetne sorolni a blaxploitationtől A vad bandáig: a szellemidézés mindig is jól ment Tarantinónak. Probléma csak akkor adódik, mikor a mesteri dinamikával, humorral és atmoszférával felvértezett nyitányt (értsd: az első órát) követően a szereplők már nem csak magukról kezdenek el beszélni, hanem az őket körülvevő eseményekről is, hogy annak hatására ki miért lesz uralkodó mocsok, miért lesz állat, miért mocskolja be a kezét, miért nem marad tisztalelkű, és így tovább -, mintha egyrészt ez nem lenne nyilvánvaló, másrészt bizonyos szinten képmutatás is, hisz ha minden igaz, ez a film egy vadnyugati ponyva akar lenni, nem társadalmi dráma. Szerencsére a törés csak időleges: azt nem lehet mondani, hogy szükségszerű lenne a végjátékhoz, de azt eléri, hogy az utolsó felvonásban kiontott vérmennyiséggel szemben senki se éljen kifogással. 

És hogy a kötelező köröket is lefussam: Christoph Waltz mesteri, Samuel L. Jackson úgyszintén - és ugyan ezek ketten az emberi lélek két különböző pólusát testesítik meg, Tarantino szerint ők adják vissza legjobban azokat a szövegeket, melyek a fejében megfogannak. Jamie Foxx és Kerry Washington szerepe nem túl hálás, de legalább az előbbi tekintetében ott ég az a tűz, amitől kicsit feljebb szállnak a herék, ugyanakkor Leonardo DiCaprio - nem szeretem ezt a szót, de - ripacskodik, de meg van bocsájtva, hisz a tisztalelkű/szenvelgő hősök után most végre eljátszhat egy túldimenzionált rosszfiút. 

kövess minket facebookon és twitteren!