Tegnapelőtt, október 26-án ellátogattunk az ADS Service és a UPC közös szervezésében létrejött Halloween Night Festre a budapesti Corvin moziba egy kis borzongásra. Szó se róla, kellenek az ilyen események, főleg hogy a horror műfajjal elég mostohán bánik a hazai filmforgalmazás (Máté box office elemzéseit olvasva ezen nincs mit csodálkozni). A műfaj szerelmeseiként tehát a Kánaán ígéretével tettük fel a karszalagot és léptünk be a mozi bejáratán, ahol a Love, a Juan of the Dead és a 25th Reich várt ránk...
Odabent lézengett ugyan egy Freddy Krueger, a popcornt egy boszorkány mérte, valaki meg Jamamura Szadakót ölelgetve örökítette meg magát, de a hangulat inkább volt langyos, sem mint egy borzongással teli éjszaka megalapozója. A terembe belépve viszont már más volt a helyzet, örömmel konstatáltuk, hogy szép számban gyűltek össze a rajongók - és még a film is pontosan kezdődött.
Love (2012) Elsőként William Eubank kis költségvetésű zsánerfilmjét szemeltük ki magunknak. Nem véletlenül, az előzetes hírek szerint ennek kellett volna lennie az esemény egyik nagy durranásának. Hogy mégsem lett az, annak több oka van. Egyrészt ez egy művész sci-fi (aminek semmi keresnivalója nincs egy horrorfilmes éjszakán), másrészt annak sem jó. Abban mindenki egyetért, hogy a szűkös anyagiak mellett voltak a filmnek szép megoldásai, de abból még sosem sült ki jó, ha nem Kurick vagy Malick kezdett el Kubrickot és Malicket játszani. Mert erről van, Eubank az űrállomáson ragadt asztronauta magányán keresztül próbál valami nagyon filozofikusat mondani emberről és az emberiségről, de a borzasztóan monoton eseménytelenségbe beszúrt, valószínűleg az Instant Coelhóval generált életbölcsességek hangoztatása eleinte mosolygásra készteti, majd egy óra semmi után kómába dönti a nagyérdeműt.
Miközben kávé és friss levegő után kapkodva hagytuk el a vetítőt, odakint már jócskán oldódott a hangulat. A különféle rémeknek beöltözött Undergound Fear tagjai felélénkülten szórakoztatták a várakozókat, sőt, még a moziterembe érve is tartogattak egy kis magánszámot némi láncfűrészes kergetőzéssel. Ettől persze benzinszag árasztotta el a helyiséget, de legalább beleillett az összképbe, különösen hogy egy horrorvígjáték várt ránk.
Juan de los muertos (Juan of the Dead, 2012) A fesztiválfelhozatal valószínűleg leghíresebb darabja Kubából érkezett, és végül is majdnem sikerült felnőnie a hírnevéhez. Az alapszituáció nincs túlbonyolítva, a Havannára zúduló zombihorda ellen Castro médiája propagandával, a helyi pitiáner naplopók pedig bozótvágókkal veszik fel a harcot. Ennyi és nem több, viszont a készítők elég sokat ki tudtak hozni ebből a közhelygyűjteményből. Igaz, hogy helyenként megdöccen a dramaturgia és néha térdig gázolunk az amatőr filmes megoldásokban, de a film teljesíti, amit ígér. Először is tudja tartani a mértéket hülyéskedés és hülyeség között, így egy-két kínosabb poént leszámítva működik a film humora, jól ötvözve a társadalomkritikus beszólásokat a jó értelemben vett taplóhumorral. Ráadásul a Juan kellemes hangulatot teremt, közel engedi magához a nézőt, úgyhogy annyira nem bosszantó, hogy egy újabb Shaun of the Dead helyett csak egy kilencven perces kikapcsolódás született.
Kicsit felüdülve álltunk fel, hogy a friss üdítőadaggal felfegyverkezve, egy aranyos kis közjáték után (a hátam mögé osonó vámpírlányka érdeklődött a vércsoportom után) mentünk vissza a terembe, ahol egy ausztrál exploitation vár ránk. A hangulat továbbra sem apadt, a közönség jókedvvel csevegett az eddigi jobb-rosszabb élményeiről, miközben a hostessek és egyéb mozis alkalmazottak is derekasan állták a sarat.
25. Birodalom (25th Rech, 2012) Aki kicsit jártasabb az exploitation filmek világában az tudja, hogy az ausztrálok kifejezetten élvezetes darabokat tettek le az asztalra (Pulykavadászat, Mad Max), úgyhogy időszerű volt kicsit leporolniuk a kameráikat és bekapcsolódni ebbe az "új exploitation" mániába. A 25. birodalom pedig eleinte hozza is, amit hoznia kell. A direkt rosszul játszó színészek és a mainstreamtől teljesen elrugaszkodott felütés képes megidézni a régi szép időket (a főcímért pedig plusz pont jár, ötletesre sikerült). Néhány amerikai katona azt a feladatot kapja, hogy Ausztrália kietlen vidékén lőjenek ki pár pumát, amiket a nácik engedtek szabadon. Az alkotók ügyesen kufárkodnak a szedett-vedett szövegkönyv lehetőségeivel, majd még ügyesebben fordítják a banálist még nagyobb marhasággá: kiderül ugyanis, hogy puma az nincs, van viszont időgép, amivel vissza kell menni az őskorba, hogy ott akadályozzák meg a második világháborút. De mire a műfaj iránt fogékony nézőt teljesen belengné az elégedett retroláz, jön a hideg zuhany. A film rendezője valószínűleg a klasszikusok mellett a legújabb SyFy-borzalmak világában is megmártózott, és valami oknál fogva túl akart tenni azokon. Ilyenkor mindenki azt gondolja, hogy nagy dolog, pedig ehhez is kell bizonyos tehetség. Persze a nagy többség helyből rosszul lesz egy kétfejű cápától vagy a megpiranhától, de a törzsközönséget meg kell tartani a "de fasza" hangulatban. Nos, anélkül hogy túl sok poént lelőnék, a meleg zsidó színészt megerőszakoló náci óriás robotpók már egyáltalán nem ez a kategória. Ezek után persze már mindegy, hogy az egész olyan jól indult, ha az ember rossz szájízzel távozik. Kár érte, remélem Stephen Amis legközelebb megtanulja, hogy mennyi az annyi is hogy a hülyeségnek is vannak határai.
Habár ezek után már nem mertünk bevállalni egy posztapokaliptikus mutánstámadást, nem volt teljes csőd az esténk. Nem, mert minden adott hozzá, hogy ebből egy jó kis hagyomány váljék, hiszen a szervezés jó volt, a körítés tetszetős, csak egy kicsit nagyobb gondot kéne fordítani az előszelektálásra.