- SPOILERMENTES, de csak azoknak, akik a teasert leszámítva egyetlen trailert sem láttak -

Ellopnak egy vinyót, melynek tartalma kompromittálja az MI6 valamennyi titkosügynökét, ráadásul az adathordozó visszaszerzésére irányuló akcióban Bond (Daniel Craig) otthagyja a fogát, méghozzá M (Judi Dench) hibájából, és ha ez még nem lenne elég, az akció hátterében egy olyan figura áll, aki nagyon haragszik M-re. Ideje nyugdíjba vonulni?

A Bond-franchise-t jó néhányszor temették, először talán akkor, amikor egy ausztrál szörfös merészelte magára ölteni az élére vasalt nadrágot (a filmtörténelem első rebootjában), legutóbb pedig Timothy Dalton második, a közönség által nem túlságosan kedvelt Bond-filmnek álcázott akciómoziját követően (amiről persze idővel, a szürke hályog leműtését követően kiderült, hogy vérbeli 007-es kaland). A kritikusok persze már Craig sírját is megásták – először mikor 7 évvel ezelőtt behajózott egy sajtótájékoztatóra, aztán legutóbb akkor, mikor kiderült, hogy a se-füle-se-farka Quantum csendjével Marc Forster rendező egy nagyköltségvetésű művészfilmet farigcsált a Casino Royale-nál már bevált revizionálás jegyében. A Quantum ugyan nagyot kaszált, de a nézői visszajelzések elég aggasztóak voltak ahhoz, hogy Broccoliék felismerjék: ideje behúzni a kéziféket.

Ezek után az ember fia valami igazán klasszikus Bond-sztorit várna, melyben a főhős ilyen meg olyan egzotikus helyeken hereverézik, látszólag kémkedik, valójában nőket és smasszereket dönt le a lábukról, és miután a főgonosz elszavalja világrengető tervét, ő azt mondja, „nem-nem”, és ennek jegyében cselekszik. Ehhez képest olyan fura dolog történt, amire James Bond 50 éves története során talán még soha nem volt példa: a stúdió megkérte az újságírókat, hogy legyenek olyan rendesek, és ne pofázzanak a sztoriról, annak fordulatairól, és főleg ne a befejezésről.

Ehhez hasonló megmozdulásra maximum A világ nem elég esetében lett volna szükség, hisz egyébként ki a rákot érdekel, hogy a macskát simogató kéz milyen fejet képvisel – főleg miután több filmen keresztül is takargatták –, ebben a világban a jók jók, a rosszak rosszak, és kész. Ugyan a Skyfall végén kissé túlzásnak éreztem ezt a mértékű óvatoskodást, de néhány fordulatra így is elismerősen bólintottam.

De leszek olyan rendes, és hagyom a sztorit, amely kissé csikorgó indulását leszámítva valóban nagyobb súllyal bír, mint ahogy az a Bond-filmektől elvárható, és inkább arról a bizonyos behúzott kézifékről mesélnék, amelyet pár sorral feljebb említettem, a Skyfall ugyanis sok szempontból hátraarc korunk trendjeihez képest. A látvány és az akció vaskosan kipipálható, de nem helyettesíti, inkább kiszolgálja a történetet, amely pedig inkább egy thriller nyomvonalán halad, semmint egy turisztikai kalandfilmjén. Sam Mendes rendező már-már pofátlan ráérőséggel rakosgatja a szálakat: karakterei gyakrabban konfrontálódnak egymással verbálisan, mint fizikálisan, és ha előkerülnek a fegyverek, a rendező akkor sem igazodik korunk ziláló trendjeihez, ahol az egyáltalán nem megengedett, hogy például egy bunyót egyetlen kameraállásból, vágás nélkül vegyenek fel (amely egyébként a film egyik legjobb jelenete).

A rendezés tehát nagyvonalú és méltóságteljes, melyet Roger Deakins pompázatos beállításai és Stuart Baird tapasztalt vágóollója segít (mindkettő szignifikáns, de nem tolakodó adalék), viszont a forgatókönyvnek kell egy kis idő, mire magára talál. Bond egy kicsivel gyorsabban tér vissza halottaiból, mint kéne, a dialógusok pedig eleinte úgy csikorognak, mintha minden egyes kiejtett mondatra nehéz súlyokat próbálnának aggatni, így aztán a komikum és a coolság, de még a dráma is döcögős, de aztán feltűnik Silva (Javier Bardem), és egy csapásra megoldódik minden.

Isten éltesse hát Javier Bardemet, aki ugyan megjelenésében, szándékaiban és szövegelésében is a klasszikus Bond-gonoszt hozza (értsd: kizárólag szélsőségekben létezik), ám a színész ezt a rengeteg túlzást olyan egyéniséggel és – Isten lássa lelkemet – súllyal tölti fel, hogy idén talán az az elképzelhetetlen esemény is megvalósulhat, hogy egy Bond-gonoszt Oscarra jelölnek. Állva tapsolnék a hírre. Bardem tehát beszambázik, és a maga piperkőcségével kiváló ellenpólust teremt Craig Bondjának szögletességére, amely persze önmagában sem hiányolja az iróniát.

Egyik jelenetében M (megint) arról beszél, hogy milyen sokat változott a világ: ma már nem országokkal vagy diktátorokkal hadakozunk; az ellenség láthatatlan, a mindent átszövő hálózatoknak hála bárki óriási károkat tehet, és ez így is van: elég feltörni néhány tűzfalat vagy feltöltenie néhány videót a YouTube-ra, és máris a feje tetejére állt a világ. Szerencsére Bond – McClane higiénikusabb alternatívájaként – az a típus, aki nem riad vissza a megváltozott körülményektől, hisz amíg tudja, hogy milyen az a nő, aki retteg, és milyen az a gonosztevő, akit a hiúság vezérel, addig azt is tudja, hogy kell őket lefegyverezni. És a mindent átszövő hálózatot is ki lehet húzni a falból, mint ahogy a kéziféket is be lehet húzni, hogy visszatérjünk oda, ahol minden elkezdődött.

kövess minket facebookon és twitteren!