Mivel az első film magasan az elvárások felett teljesített, így nem csoda, hogy sem a Warner, sem Guy Ritchie nem változtatott a recepten: a második Sherlock Holmes-epizód is ugyanolyan se íze, se bűze stíluskatyvasz lett, mint amilyen az első epizód volt.

Mivel az első film magasan az elvárások felett teljesített, így nem csoda, hogy sem a Warner, sem Guy Ritchie nem változtatott a recepten: a második Sherlock Holmes-epizód is ugyanolyan se íze, se bűze stíluskatyvasz lett, mint amilyen az első epizód volt.

A címhez hűen a vásznon több az árnyék, mint a fény, és ez néhol jótékony hatással van - főleg a humorforrásként meztelenkedő Stephen Fry, a nem túl esztétikus díszletként tetszelgő(?) Noomi Rapace vagy a félálomban játszó Jarred Harris megjelenésekor -, de úgy általában igen álmosító hatással tud lenni. Az ébrenlét fenntartásában a gyakorta követhetetlenre felpaprikázott szóváltások és a nem létező cselekmény se sokat segítenek. Az utóbbiban az a legfájóbb, hogy a filmben gyakorlatilag nincs nyomozás: a jelek, okok, következmények és következtetések összerakása kizárólag a címszereplő fejében zajlik le, ennek örömétől a nézőt teljesen megfosztják, emberünk csupán a kész tényeket közli, és akkor jöhet a hű, meg a há.

Ugyanakkor végre van egy kis kémia a két főhős között, Holmes pszichózisa sem annyira idegőrlő, mint első körben volt, s ahogy a folytatásoknál lenni szokott, az akciójelenetek hangosabbak, a díszletek nagyobbak, a poénok pedig egyszerűbbek (Holmes nőnek öltözik! Watson berúg!), hogy az egyszeri néző úgy érezze, megérte a film az árát. Produceri szempontból ennyi bőven elég.