Mikor alig egy órával ezelőtt elkezdett pörögni a stáblista a Revolutionary Road végén, csak annyit mondtam magamban: végre. A film két óra sem volt, végigülni mégis az örökkévalóságnak tűnt, és a blog hasábjait olvasva nyílvánvaló, ezzel az érzéssel nem voltam egyedül. A Changeling közel két és fél óra. Igaz történeten alapul. Egy csúnya Angelina Jolie siralmaival van tele. És mégis, úgy gázol át a nézőn, mint egy úthenger.

Clint Eastwood tud mesélni, és új filmje erre tökéletes bizonyíték. Több mint száznegyven percen keresztül a karfát markolva figyelni, ahogy a Jolie által alakított egyedülálló anya – nagyrészt nulla sikerrel – keresi gyermekét, ezt az élményt kevés mai rendező tudta volna így létrehozni. És ne essünk tévedésbe, a film közel sem hibátlan: a semmitmondó, túlzottan szentimentális befejezés előtt az utolsó fél órában kicsit megakad a ritmus, hősnőnk, aki addig is ugyanazokat a köröket futotta, végleg egy helyben kezd ténferegni (ennyire passzív központi karakter rég volt filmvásznon: a konfliktusok létrehozása és megoldása szinte végig másokra hárul) és a szálak elvarrása már-már túlontúl gyorsnak hat – ki tudja, talán nem ártott volna egy kicsit hosszabb játékidő sem.

Különös mozi ez, hisz íze köszönőviszonyban sincs azzal, amire a hozzávalókat vizsgálva számítanál, mégis csupán percek kérdése a ráhangolódás különös sokszínűségére. Clint szórakozott tudós módjára keveri a műfajokat, a családi dráma hamarosan szabályos horrorba fordul – bár ez hangzik a legszélsőségesebb zsánerválasztásnak, talán ez működik a legjobban - , melyet kőkemény pszichotriller, társadalmi és végül bírósági dráma követ, sőt, a sor még így sem teljes. És hogy mi a legfélelmetesebb? Ez az egész működik.