tegnap ötödször gyűlt össze nálam a vérre és félelemre éhezők hada, hogy halloween alkalmából horrorfilm-maratont vészeljünk át. a korábbi tapasztalatokból tanulva a szabályokat némileg módosítottam: szavazás helyett javaslatok alapján választottunk filmeket, és az éjszakai kezdést is előbbre toltam, mert anno a vérre és félelemre éhezők hada már a második filmen is bőszen szundikált. a nemek arányából (5:3 a csajok javára) kiindulva sikongatós koncertre számítottam, ami végül elmaradt, elsősorban nem a hölgykoszorú vasakaratának és nem is zs süteményeinek kellemesen nyugtató ízvilágának, hanem a filmek színvonalának köszönhetően. jól beletenyereltem a beles-véres lecsóba, ez az igazság, mert...
fido (2006): különleges hangulat- és képi világgal felvértezett filmtanulmány, amely hiteles mementót gyárt az ötvenes évek ezermillió részes családi sorozatainak, mindezt egy olyan alternatív univerzumban, ahol a zombik mindennapos, néha-néha megvaduló és gazdáik beleiben gurmánkodó kellékei a kisvárosi idillnek. homázs-jellege miatt a film meglehetősen lassú és esetlen, a párbeszédek légiesek és szándékoltan bugyuták, emiatt aztán az összkép annyira nem is vicces - főleg, hogy esetenként megpróbál valódi szocio-drámaként tetszelegni. (trailer)
1408 - the director's cut (2007): egyszerű a dolga a forgatókönyvírónak, mikor azt csinál, amit akar. bevethet bármit, ami eszébe jut, hisz minden, amit a néző lát és hall, csupán a főhős bűnnel teli bomlott agyának és/vagy a "kibaszottul gonosz hotelszobának" az érdeme, ahol felelőtlenül megszáll. így aztán jöhet mindenféle váratlan húzás: belafazódó ablakok, poros zombi a szellőzőrendszerben, borotvával integető hippi a nappaliban, monszun és sarki tél, meg a festményből előzubogó tenger; mi több, a 110 perces tortúrába belefér egy negyedórás kitérő a valóságba is, hogy szerencsétlen john cusacknek a 49 nm-en túl is legyen egy kis mozgástere. a gond csak annyi, hogy ez az összefüggéstelen és teljesen esetleges paraparádé nem hogy nem félelmetes, de egyenesen fárasztó: mint a legtöbb olyan film, amiben a főhősnek tulajdonképpen semmi beleszólása sincs az őt körülvevő eseményekbe, hisz míg jason és michael elől megpróbálhatsz elfutni, jelen esetben tök mindegy, mit csinálsz, csak veszíthetsz. ja, hogy ez egy pépesre rágott megváltás-történet? kérdem én: lehet-e annál csúfabb a purgatórium, hogy olcsó ponyvákba öld a tehetséged? (trailer)
black sheep (2007): peter jackson korai zsengéit idéző ultrabrutális és ultrabugyuta horror, amely profin másolja az azóta rendesen kikupálódott kiwi direktor egykori palettáját a kameramozgástól kezdve a lúzerből hőssé előlépő főhősön át az extrém erőszakig, csupán két létfontosságú alkotóelem maradt ki a receptből: az értékelhető humor és a kreatív vérontás. a bárányok harapnak: a találó magyar cím le is írja a film egészestés poénját, amely ki is tart az első 20 percben: "nézd a jámbor birkát, tuti nem bánt, és mégis! haha."; aztán a film pillanatok alatt átmegy önismétlésbe, melybe sem a "vérjuhok", sem a tömeges mészárlás nem hoz újdonságot, hisz mindezt láthattad már korábban, csak bodros fehér bunda helyett valami mással. az élvezeten az sem sokat segített, hogy bármelyik főhőst képes lettem volna megfojtani egy kanál bárányvérben. (trailer)