ez utóbbiban valóban nincs hiba: hogy is lehetne, hisz apró papirfecnin is elfér, a toldalékokat pedig az ősöreg hollywoodi közhelytárból kapja, melyek legalább annyira nélkülözhetetlenek az előre jutáshoz, mint amennyire zavaróak az emlékezetbe vésődés érdekében. emberünk, aki nem csak névtelen, de jellemtelen is, véletlenek sorozata folytán kerül olyan helyzetbe, amiről mindig is álmodott, hogy aztán ugyanezen egybeeséseknek hála újra meg újra kivágja magát: hogy ebben menyi szerepe van fotografikus memóriájának, az erőteljesen megkérdőjelezhető, hisz akár magával is cipelhetné a talált tervrajzokat, attól még nem lenne kevésbé gyanús a teszetoszasága.
a cím arra az állapotra utal, amely az epilepsziás rohamot megelőzi: a beteget ilyenkor számtalan élmény éri, szinte kéjesen lángolnak az érzékei, és arra gondol, hogy most bármire képes - aztán jön a sötétség, hogy a hirtelen támadt bátorságot áthatolhatatlan korlátok törjék le. az epilepsziában szenvedő főhőst is eme kettőség készteti állandó hezitálásra, végül aztán persze rosszul dönt, hogy egy gondosan előkészített filmes véletlen, egy láthatatlan szövetséges, egy üzentrögzítőre mondott terv vagy egy jól elhelyezett pisztoly megint kihúzza a csávából.
második és egyben utolsó filmjében bielinsky úgy gondolta, a lassú tempó majd segít abban, hogy elmerüljek eme jellemtípus belső gyötrődésében, de a számos kifagyott pillanat és dekódolhatatlan metafora (mi a szitu a kutya kötődésével?) ellenére nehezen betörhető a halkszavú, bátortalan ember buksija, szóval az egyszeri néző hajlamos lenne inkább a sztorira fókuszálni, az viszont nem kielégítő. (trailer)
Az oldalon található tartalmak kizárólag
