rocky balboa (2006). emlékszel arra, amikor mike leigh sok oscarra jelölt filmjében a két főhősnő arról beszélget, hogy nem értik stallonét, mert olyan fura a kiejtése? nem értem, mit problémáznak. emberünk ugyan mindig is úgy morzsolta elő magából a szavakat, mitnha szájszorulása lenne, de minden az arcára van írva: csak rá kell nézni. most nagyon szomorú, most nagyon dühös, most nagyon boldog...

...most pedig nagyon öreg. kb. ennyiben ki is merülhetne a balboa újdonság-ereje az előző öt rocky-installációhoz képest, ha nem lenne ott a háttérben maga a főszereplő, sylvester stallone, aki ugyanazon a hányattatott sorson osztozkodik, mint hőse - s rambo ide, cobra oda, kijár neki a megváltás.

ha pedig a megváltás egy idejét múlt szabású, ragacsos kliségyűjtemény formájában jön el, hát legyen. olyan ez a film, mintha egy rég látott ismerősömet köszönthetném újra sok-sok évnyi kihagyás után: lehet, hogy ugyanazokat a poénokat szórja, barackot ad a fejemre és hasonló überciki dolgokat művel, de mégis vigyorgok, mint a vadalma, hisz hiányzott az öreg krapek.

rocky az underdog, akiben senki se bízik. rocky keményen edz. rocky felszalad a lépcsőkön és közben üvölt bill conti klasszikusa. rocky egy rendes fazon, aki föciből ugyan nincs éppen csúcson, de tenyeres-talpas filozófiájával olybá tűnik, mint egy buddha. egy tenyeres-talpas buddha. és az ilyen egyszerű, szomorkás, kissé hajlott hátú, de nem megroppant emebreket nem lehet nem szeretni.

az már más kérdés, hogy bokszfilm létére a rocky balboában többször törik el a mécses, mint valakinek a bordája... (trailer)