caché (2005). a magyar cím baromság: a caché azt jelenti "rejtett", nem azt, hogy "rejtély". csak úgy mondom.

michael haneke thrillernek álcázott szociodrámája olyan lassan szövögeti cselekményét, hogy néha én is szívesen beletekertem volna, mint a történet két főhőse (daniel auteuil és julie binoche) tette azokkal a videokazettákkal, melyeket a lakásuk ajtaja előtt találtak. a kazettákon saját otthonukról készült felvételeket láttak: valaki lerakott egy kamerát az utcában és több órán át filmezte a kérót. nem egy akciófilm, de ahhoz épp elég, hogy a férfit gondolkodóba ejtse, a nőt pedig felzaklassa. aztán jönnek a kártyák is, s a férfi már sejteni véli, ki "szórakozik" velük...

haneke ráérős kegyetlenséggel játszik a nézővel. pofátlanul hosszúra nyújtott jelenetei közé pár másodperces sokkszilánkokat illeszt, s ezzel újra és újra felrázott tegnapi szendergésemből (amire azért a késői kezdési időpont is rájátszott). mivel nem alkalmazott sem zenét, sem mesterséges fényeket, nem voltak meg azok a filmes elemek, melyekbe belekapaszkodhattam, s ettől kényelmetlenül éreztem magam. két órán át. haneke színészei nagyszerűek, játékukban nincs semmi modorosság, sem kimértség: olyanok, mint te vagy én, cselekedeteik esetlegesek, nem feltétlenül szimpatikusak, hanem mélységesen emberiek. személy szerint kurtítottam volna valamit a játékidőn, hanekét túl szigorúnak éreztem, filmje viszont örökre felejthetetlen marad. s ezért minden vagyok, csak hálás nem.