Bő két hónappal ezelőtt azt írtam az ötödik évad első része kapcsán, hogy egy új sakkjátszma van kibontakozóban Westeros csataterein. Minden megváltozott, az új felállás más-más stratégiát kívánt a szereplőktől északon, délen és a tengerentúlon egyaránt. A könyvektől egyre inkább eltávolodó írógárda ügyesen, de nem mindig egyenletes színvonalon járta a maga útját, az „északi fény” azonban mindenért kárpótolt.

Ha még nem láttad a szezon utolsó részét, ne olvass tovább! Kommenteket se!

Délen viszont sikerült kicsit eltaktikázni a történéseket, legalábbis az elvárásaimnak sem Dorne, sem Királyvár nem tudott eleget tenni. A minden pillanatában karizmatikus, dekadensen megnyerő Oberyn után némiképp több életet vártam volna az újoncként felbukkant Dorne-i különítménytől, de sem a bosszúszomjas Helena Bonham Carter-imitátorok, sem az unottan békepárti uralkodó nem tudta megmozgatni az állóvizet, a Myrcella kimenekítése körüli hercehurca pedig inkább illett egy bohózatba, élén azzal a bagatell kardpárbajjal. Hogy a sakkjátszma hasonlatnál maradjak, a tizedik epizód végre meghozta az első nagyobb ütést, de az csak arra volt elég, hogy ne teljesen rossz szájízzel hagyjuk ott ezt a történetszálat.

Ugyanez igaz a fővárosi eseményekre is azzal a különbséggel, hogy a tizedik rész vesszőfutása már nem csak gyalogáldozat, hanem egy igazi gyomros volt feszültséggel, drámával, vagyis mindennel, ami az előző kilenc epizódból hiányzott Westeros ezen szegletében. Tywin halála után a vallási fanatikusok ragadták magukhoz az irányítást, s bár nagyon sok mindent megenged magának a sorozat, velük valahogy nem sikerült dűlőre jutni, ennél még az esti híradóban is keményebb dolgokat látunk a mindenféle fanatikusok tombolásáról. Itt nem, néhány megcibált emberben és egy szétvert kuplerájban megállapodott a dolog, amely még akkor sem kapta meg a drámai csúcspontját, amikor elkezdték elítélni a királyi család tagjait. Hát hol volt Tyrion tárgyalásának rendezője, amikor Loras és Margaery állt a szektabíróság előtt?

De nem akarok igazságtalan lenni, hiszen a nagyon hasonló helyzetben lévő Meereen titokzatos szektájában már jóval több volt a puskapor, ott viszont a kulcsjelenetnek szánt gladiátorjátékokat sikerült elbaltázni egy erősen alulrendezett mészárlással, amit jól megfejeltek egy béna sárkányröptetéssel. Még szerencse, hogy a mindig aduásznak számító Tyrion már a puszta jelenlétével megment mindent, az utolsó epizódban, az erkélyen előadott jelenete pedig holtbiztos pontot jelent, hogy a világ ezen pontján még csak most kezdődik az igazi móka. És ha már aduász, itt kell megemlítenem a személyes kedvencemet, a szép lassan senkivé érő Aryát, aki most sem hibázott, története bármelyik fantasy-nek ékköve lehetne.

Ennek is az, azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy az év végi toplistámra rajta kívül pont az évek óta gyengélkedő északi régió repíti majd ezt az ötödik évadot. Márpedig pontosan ezt történt, mert ami Deresben, a Falnál vagy azon túl történt, az tökéletes esszenciája George R.R. Martin egész világának. Istenem, mióta várok már a pillanatra, hogy hosszú évek megaláztatásai után Sansa végre csináljon valamit, hogy szenvedő faszentből végre egy cselekvő személy legyen és akkor íme, végre eléri tűrőképessége határát, végre látni az arcán az elszántságot, végre meggyújtja azt a gyertyát, végre Theont csinál Bűzösből, végre ugrik, megadva ezzel a sorozat egyik legemlékezetesebb jelenetét. És lehet, hogy kicsit most elragadtattam magam, de jobban kellett ez, mint Stannis sokkolóan remekbe szabott, királydrámába illő tragédiája, aki a legszentebb dolgokat is képes volt beáldozni a trónért, hogy aztán egy fa tövébe rogyva, a halálra várva lássa be, mennyit ért ez az egész. Sok királyt és kiskirályt láttunk már elbukni, Stannis esete csak annyiban más, hogy ő megkapta az utolsó perceit, ráadásul egy igaz ember előtt pörgethette vissza élete filmjét. Megérdemelte? Nem, de megérdemelte, hogy szembesüljön vele, és abban az utolsó pillanatban az volt az igazán emlékezetes.

És végül ott van a Fekete vár, a Fal és az azon túli események, amelyek joggal maradnak majd meg az emlékezetünkben úgy, mint a Trónok harca leglátványosabb jelenetei, de itt most sokkal többről van itt szó. Ebben a szezonban Havas Jon volt az, akinek az egész birodalom sorsát meghatározó döntéseket kellett meghoznia, szembe kellett mennie az elvárásokkal és mégis mindig jól döntött. Lehet, hogy néha csak a jó szíve diktált egy-egy lépést, de alapvetően jó stratéga vált belőle, egy erős karakter, akinek sorsa számomra az évad legmegdöbbentőbb végkifejletét hozta. Halála valószínűleg káoszt hoz majd, ami a falon túli veszedelem malmára hajtja majd a vizet, viszont telitalálat volt azzal a felismeréssel téli álomra küldeni a show-t, hogy Havas Jon volt az, aki mindent tudott...