- SPOILERMENTES -
Plankton épp aktuális aljas tervét próbálja kivitelezni, természetesen Bikinifenék első számú McGuffinjának, a herkentyűburger titkos receptjének megszerzése érdekében, ám a Kockanadrággal vívott ádáz küzdelemben a – mint később kiderül, szó szerint – felbecsülhetetlen értékű fecni köddé válik. (Anti)hőseinken kívül ezt azonban senki sem látja, és szemtanú híján nem kell hozzá csettintésnyi idő, hogy a hihetetlen állítás kivizsgálása helyett a Rozsdás Rákolló löncstől hirtelen megfosztott törzsközönsége lincsre éhes csőcselékké váljon. A mérhetetlenül népszerű szendvics összetartó ereje a tengermélyi társadalom legfőbb kovásza, ami nélkül a mégoly idillikus hangulatú élőhelyen is beköszönt az apokalipszis. Mivel kedves az életük, "az ellenségem ellensége a barátom" elve mentén SpongyaBob és a miniatűr küklopsz ketten a világ ellen-típusú mentőakcióba kezd, ami során barátaik csatlakozásával közös kalandjaik átszelnek vizet és szárazat, illetve teret és időt.
"Vannak olyan filmek, amik nem olyanok, mint az előzetesük. Ez a film olyan." - az éppen a vetítés napján hatodik születésnapját ünneplő fiam sommás ítélete a maga sajátosan nyakatekert, gyermeki logikájával tömören összefoglalja, miért és hogyan zseniális rajzfilm a Spongyabob: Ki a vízből!, ami egyúttal igazi "guilty pleasure" a józan észnek. A gyermekszáj azt próbálta elmagyarázni, néha egy film nem azt nyújtja, mint amilyet az előzetese alapján vártál, de a SpongyaBob szerencsére igen, mert – és ezt már én teszem hozzá – valóra váltja a beharangozók ígéreteit, és ami nagyon fontos, kielégíti a tévésorozat teremtette igényeket. Mit kielégíti, bőven túl is teljesíti azokat. Bár "Kicsi Én" annyiban téved, hogy Tunyacsáp a trailerben szereplő egyik jelenete elhullott a végleges vágásnál, valóban az a mozgókép legfőbb erénye, hogy már jó előre nem árult zsákbamacskát, így aki lélekemelően debil, a napot bearanyozó szórakozásra vágyik, és ehhez képest nincsenek extra elvárásai, nem hibázhat nagyot a megtekintésével, sőt.
Bármilyen adaptáció, különösen egy széles és sokszínű rajongótábort magáénak tudó mű más médiafajtára történő átültetésének örök kérdése, hogy a végeredmény milyen lett a forrásához képest. Mi maradt olyan, mint amilyennek szerettük? Mi változott, milyen újdonsággal szolgál az új interpretáció? Ezek aránya hogyan alakul? Ha ez egyik vagy a másik elemből túl kevés, akkor az a baj, ha meg túl sok, akkor az. A sárga szivacs és társai jól bejáratott szériáját egyszer már sikeresen dolgozták át a gyöngyvászonra, a 2004-es Spongyabob - A mozifilm tökéletesen hozta a sorozat agyament, világtól elrugaszkodott stílusát (The Hoff, haverom, THE HOFF!!!). A Ki a vízből azonban még előde erényeit is megfejeli a kétfajta animációs stílus és a különböző technikák kiemelkedő és példamutató használatával.
A film a tévéből ismert, hagyományos síkanimációval indul, aminek az elején az előzményeket rövid gyorstalpalóban összegzik azoknak, akik kimaradtak belőlük. A narráció egy pontján metajelleget öltve csavarodik furcsát, de a rutinos Kocka-néző kockanézők számára a mesében mesélés cseppet megtekert módszere talán nem fog pofaleszakító sallerként hatni. A történetmondás kereteinek magasröptű feszegetését tehát ne várjuk, ellenben a képernyőinkről oly otthonosan visszaköszönő, pszichedelikusan elszállt, szürreális helyzetpoénokban bővelkedő és váratlan momentumokkal sűrűn megtűzdelt sztorivezetést kedves, régi barátként üdvözölve ölelhetjük a röhögéstől rázkódó keblünkre. A többszörös értelemben vett fordulatot a címadó történés bekövetkezése jelzi, ami a rajzfilmes stílusváltás origója is egyben. Innentől élvezhetjük a 3D-s, élőszereplőket mozgató animációt, és ez adja a 2004-es mozifilmhez képest meglévő többletet. A Kis Vukok korában, amikor mindent modernizálva kötelező újrázni, és szinte érdem a gagyi, megdöbbentő és vérpezsdítő látni, hogy lehet ezt jóval ihletettebb színekkel megfesteni, mint mondjuk a narancssárga-fekete (a minden tekintetben borzalmas Garfield és folytatása) vagy a hupikék (ha nem lenne egyértelmű, a gyalázatos Hupikék törpikék + 2).
A Ki a vízből! a címszereplőjétől megszokott és elvárt elementáris erővel, lehengerlő vehemenciával száguld végig poénről poénra. Tempója tökéletes, a szárazföldi leszámolás végső akciószekvenciájáig egyenletesen pörgeti föl az eseményeket, hogy aztán az egekbe robbanjon a fokozás exponenciális görbéje. Humora az alapanyagáéval teljes mértékben megegyezik, egyszerre tud végtelenül blőd és finoman rétegzett lenni, kellőképpen többértelmű, hogy a család összes korosztálya együtt szórakozhasson. A faragatlan vicceiről is híres Nickelodeon emészthetőbb kosztjához tartozó alkotás például a Mad Max-éra megidézésével vagy a szuperhősös tematikának adott fricskával éppen annyira trendi, amennyire az kell. Antonio Banderas Burgerszakálla a jó ízlés határain belül marad, nem borul bele hőzöngve a ripacskodás feneketlen vermébe önnön jópofasága áldozataként. Meglepő, hogy a tragikus balesete előtt a hispán aktor szinte állandó magyar hangja, Selmeczi Roland 2008-as halála óta őt vetésforgóban szinkronizáló Galambos Péter, Crespo Rodrigo vagy Varga Gábor helyett ezúttal Kőszegi Ákost hallhatjuk a megszólaltatójaként; így a stáblista alatt felcsendülő, a tévésorozatban főcímzeneként funkcionáló dalt most először nem Janicsák István adja elő.
Nem túlzok: rég láttam ilyen jó filmet. Kategóriája nehézsúlyú bajnoka. Aki rühelli a bicskanyitogató abszurdot, persze messziről és nagy ívben kerülje el.
Kövess minket facebookon és twitteren!