Az előző rész tartalmából: Schmidt (Jonah Hill) és Jenko (Channing Tatum), a két kopasz zsaru magukat középiskolás diákoknak kiadva felgöngyölítettek egy gimnáziumi droghálózatot, és nem mellesleg ellőtték az egész mögött álló tornatanár farkát. Ez most teljesen mellékes információ, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy meg kell említenem. Mint ahogy azt sem szabad szó nélkül hagyni, hogy az akció sikerének köszönhetően Schmidt és Jenko csapata a két lábon járó rendőrfőnök-közhelygyűjtemény Ice Cube vezetésével új, nagyobb helyre költözik, ahonnan levezényelnek egy új, nagyobb akciót, melynek keretében a nem annyira kopasz zsarupárosnak ezúttal egy egyetemre kell beépülniük, hogy felgöngyölítsenek egy iskolai droghálózatot. Igen, már megint ugyanaz a feladat.

Most már tényleg kénytelen leszek leborulni Phil Lord és Christopher Miller nagysága előtt. Te pedig szépen megjegyzed a nevüket. Ez a két figura szemlátomást sportot űz abból, hogy a lehető legunalmasabbnak tűnő témákat választva elképesztően vicces és eredeti filmeket hozzanak össze. Ott van például a Derült égből fasírt, amely egy ódivatú mesekönyvből vált legális tripre emlékeztető animációs őrületté, és azt se gondolta volna senki, hogy az egész estés reklámfilmnek ígérkező A LEGO-kalandból az év leginvenciózusabb és legmegindítóbb(!) animációs mozija lehet. Mikor két évvel ezelőtt a tervet régóta dédelgető Jonah Hill ezt a rendezőpárost nyerte meg a 21 Jump Street című obskúrus 80-as évekbeli tévésorozat filmre adaptálására, sejthető volt, hogy a feldolgozás során a tinicucc műfajváltáson megy át, hisz ma már egy ilyen koncepciót (lásd fent) nem lehet faarccal előadni - főleg ha az egyik szereplőt Jonah Hill alakítja. De arra kevesen számítottak, hogy a film ennyire eszement, helyenként szürreálisba hajló műfajparódia lesz - valami olyasmi, mintha Will Ferrell és Adam McKay remakelné a Csupasz pisztolyt (kérlek, csináljátok meg!).

És mivel a 21 Jump Street - A kopasz osztag nagyot szólt, elkészült a kézenfekvő folytatás, amely lehetett volna olyan, mint a folytatások általában: nagyobb, hangosabb és harsányabb, és végső soron az is lett, egy dolgot leszámítva: a közreműködők egy percig sem csinálnak titkot abból, hogy ők most egy folytatásban vannak, és az a dolguk, hogy az nagyobb, hangosabb, stb. legyen. Magyarán a 22 Jump Street ("Ó, milyen kényelmes, hogy az utca túloldalán is van egy templom, amibe beköltözhetünk.") lebontja a negyedik falat, és folyamatosan kóstolgatja nem csupán Hollywood intézményét, de saját magát is.

De ez persze még kevés lenne egy jó komédiához: Schmidt és Jenko őrülete még úgy is frissnek hat, hogy tulajdonképpen ugyanazt csinálják, mint első alkalommal. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a Lord és Miller féle "egy jó poén kedvéért ne riadjunk vissza a szürrealizmustól" receptje még mindig váratlan dolgokra képes, így aztán ne lepődj meg azon, ha egyik percben egy hatalmas tintahal veti magát rá az egyik szereplőre, egy másikban pedig egy tanár fejti ki azt egy előadás közepén, hogy mivel neki tekintélye van, ezért bármit kimondhat, például azt, hogy megdugta ezt a két lányt itt, elől, és mikor elkezdenek felgördülni a feliratok, mindenképp maradj a helyeden, mert a legelborultabb jelenetek csak ekkor következnek.

Mindezzel együtt a film nem hagyja el azt a járt utat, melyet számos zsarufilm taposott már ki a számára: a Schmidt és Jenko közötti látványos különbségek elkerülhetetlen akadályt gördítenek barátságuk elé, hogy aztán nagyon gyorsan rájöjjenek arra, hogy ezek a különbségek kiegészítik egymást, és igazán csak ketten együtt képesek kiteljesedni. Hát persze. Ó, és az Ice Cube kapcsán beszőtt családi poént is láthattad már korábban, többször is (egyszer még egy reklámfilm részeként is - SPOILER!), de annyi baj legyen, hisz a határbontogató tálalásnak hála így is nagyot szól. És tulajdonképpen így leszel a filmmel is: lenyeled a béna főgonoszt, a nonszensz nyomozást és minden olyan bakit, melyet egy földhözragadtabb krimivígjáték esetén felrónál, és inkább megülöd a Hill és Tatum közötti kémia veszett hullámait, felveszed az egymás sarkát taposó ökörködést, a ki-bekacsingatást (még Tatum tavalyi akcióbuktája, Az elnök végveszélyben is kap egy fülest), és azt a megnyugtató érzést, hogy még egy ilyen fáradt zsánerből is lehet mit kihozni. Éljen hát Phil Lord és Christopher Miller!

Kövess minket facebookon és twitteren!