A jövő nem fest túl rózsásan: a mutánsok és az ő kiirtásukra tervezett őrszemek - gyakorlatilag legyőzhetetlen óriásrobotok - között globális háború dúl, és eme háborúnak az emberiség is nagy kárát látja. Az utolsó megmaradt mutánsok végső mentsvárként visszaküldik Farkast (Hugh Jackman) a hetvenes évekbe, hogy a Magneto (Michael Fassbender) és Charles Xavier (James McAvoy) közti csatabárdot elásva együttes erővel akadályozzák meg azt, hogy a kormány jóváhagyja dr. Bolivar Trask (Peter Dinklage) őrszem-programját, amely mindnyájuk végét jelentené.

Érted: Farkas, mint békeküldött. Isten irgalmazzon lelkünknek!

Kezdeném egy DVD-borítóra való szöveggel: évek óta nem láttam ilyen jó X-Men filmet. ...aztán mindjárt folytatnám azzal, hogy ez nem feltétlenül az erények netovábbja, ugyanis az X-franchise-ra mostanság elég rendesen rájárt a rúd. Brett Ratnerrel és Az ellenállás végével indult el a lejtmenet (a tökfödős Vinnie Jones?!), a két Wolverine-szólóprojekt emlékétől néha ma is felsírok álmomban (az egyiktől biztosan, a másiktól már kevésbé), Matthew Vaughn sebtiben összefabrikált "első osztálya" pedig inkább csak ígéretes volt, semmint jelentős. Maximum csak ügyes szereposztásával, amivel aztán jól átrendezte a sorrendet az X-Men kánon hierarchiájában. De erről majd később.

Az utolsó igazán nagyszerű X-Men Bryan Singer nevéhez fűződik, aki bő egy évtizednyi tévelygés, kardoskodás és kokettálás után végre visszatért a rendezői székbe. Gondoltátok volna, hogy az az ember, akit kitiltottak a Fox stúdióból, miután visszamondta az X3-at, most megrendezte ugyanezen stúdió történetének második legdrágább projektjét? Hollywood nem felejt: nem, a lópikulát nem. Így aztán miután Singer helyet cserélt Vaughnnal a rendezői székben (kinek X-es története szintén megérne egy misét, a legújabb X-Ment például egy másik Foxos képregényprojekt kedvéért hagyta el), és a Bosszúállók csapatösszevonós sikerének farvizén evezve kitalálta, hogy megvalósítja minden idők legössznépibb (sic) moziját, melynek néhány kiemelt szerepét nem egy, de mindjárt két menő színész is magára öltheti, nos akkor elkezdtem izgulni. Jó és rossz értelemben egyaránt. 

Mióta ötéves tervével a Marvel iszonyú nagyot kaszált, azóta Hollywoodban mindenki moziverzum-építkezésben és sztártalálkozóban gondolkodik, és ebből a team buildingből az amúgy is többszereplős X-Men franchise sem maradhatott ki. Nagy vállalás, nem vitás, mivel magában hordozza annak veszélyét, hogy nem mindenkinek jut akkora szelet a tortából - legyen az akárhány emeletes epikus megasütemény -, mint amekkora kijárna neki, és eme félszem sajnos részben be is igazolódott. 

Az van, hogy csapatmozgatásban még mindig Joss Whedon az ász. Ő az, aki nem csinált Vasember és Tsait Bosszúállók címen, aki még annak a "mihaszna" Amerika Kapitánynak is legalább akkora szerepet adott, mint az őt körülvevő (szex)isteneknek. Singer és Simon Kinberg, a nem túl fényes rezümével rendelkező író viszont nem annyira ügyesen osztogatja a lapokat: Hugh Jackman ugyan klasszul fest a Shaftes szerkójában és az ötven éves időutazással együtt járó "borjú az új kapura" mentalitásával, ám Xavier drogmámoros önsanyargatása és Magneto állandó magánakciói már nem annyira fényesek, és mivel Jennifer Lawrenceből időközben a világmindenség liblingje lett, hát az ő Mistique-jéből is muszáj volt sarokpontot gyártani - sok-sok akrobata akciójelenettel felvértezve. És mindez talán nem is lenne olyan nagy baj, ha egy idő után nem kavarodnának bele motivációikba, saját és népük képviseletébe, illetve egymás húzásába-vonásába, hogy végül az eredeti időutazás célpontja is olyan macguffinná váljon, amely körül ugyan le lehet rombolni a fél világot, de ha őt kipipáljuk, akkor minden meg van oldva.

Még szerencse, hogy Singerék nem nagyon hagyják azon siránkozni a nézőt, hogy egy-egy kedvencével miért bántak oly mostohán, ugyanis Az eljövendő múlt napjai cselekményközpontú film, amely nem csak epikusnak tűnik, de az is. Bryan Singer azon kevés mesélő-rendezők egyike, aki rájött, hogy a nagyívűséghez nem elég óriási látványelemeket egymásra dobálni, hanem ezek mellé olyan történetet kell szőni, melynek van súlya, tere és íve. Ebben nincs is hiba: Az eljövendő múlt napjai idősíkokat, kontinenseket átívelő sztoriját követve végig érezhető, hogy nagy a tét, ennek köszönhetően jól rendesen be is ránt, és ha a dráma nem is mindig működik, humorával, izgalmaival együtt lehet rezdülni egészen a több szálon futó és lélegzetelállító finisig.

Öncélúságnak helye nincs: van hely viszont az év egyik leginvenciózusabb, egyben leghumorosabb szöktetési jelentének (kinek főszereplője spinoffért kiált!), Terminátor-filmeket idéző kulcsmomentumoknak, előre és visszakacsingatásnak franchise-on belül és kívül egyaránt (figyeljétek azt a Shatner-cameót!), valamint emberes bodycountnak, melynek kivitelezése helyenként magyarázatot ad arra, hogy miért kapott hazánkban ugyanolyan besorolást ez a film, mint A Wall Street farkasa. Na jó, ez utóbbira nincs magyarázat, de mint ahogy Scorsese munkája is a jelenkor nagy filmje, amely a múltban játszódik, úgy ebből az X-Menből is generációja egyik kedvence lehet. Én azért kérek egy rendezői változatot.

kövess minket facebookon és twitteren!