Emlékeztek még a Ponyvaregény azon jelenetére, amikor Vincent Amszterdamról mesél? A hasisbárokról, a gyorséttermekről, arról, hogy ugyanaz a szar van ott is, csak apró különbségekkel? Egy kicsit így vagyok én is Jack Bauer történetével. Emlékszem, amikor sok-sok évvel ezelőtt megnéztem az első részt, fülig ért a szám. Nem azért, mert vicces, hanem mert más volt, képes volt felkavarni az állóvizet. A valós idejű cselekmény, az osztott képernyő, az irgalmatlan tempó, a könyörtelen írói megoldások és a többi kis apróság mind oda vezetett, hogy amire lefutott az első évad, egy új passzus született a tévésorozatok történetében.

A magasra tett lécet képtelenség volt leverni, a sorozatot játszi könnyedséggel hajtotta előre a lendület, de néhány év leforgása alatt nyilvánvalóvá vált, hogy ami egykor friss és erős volt, abból az alkotók szép csendben felépítették a 24 klisétárát, amelytől aztán soha többé nem tudtak megszabadulni. Tudtuk, mikor hullik el egy fontos szereplő, tudtuk mikor lepleződik le a kötelező áruló, tudtunk szinte mindent. Aki nem ért ezzel egyet, aki képes volt végig ugyanúgy élvezni Bauer kalandjait, annak felesleges tovább olvasni: a kényszerpihenőről visszatért Jack európai akcióját ugyanolyan örömmel fogja nézni, mint az azt megelőző nyolcat.

A többiek viszont csóválhatják a fejüket, mert ez az újabb (fél)nap sajnos nem hoz újdonságot. A helyszín új (London), az alapfelállás is megváltozott (Jacket terroristaként kőrözik), de a körítés ugyanaz maradt. Bátorsága ellenére a 24 mindig is szeretett biztonsági játékot űzni a demokrata és republikánus érdekek között, itt sincs ez másképpen. Mondanom se kell, az Államok elnökét most is végveszély fenyegeti, és ehhez ismét aktuális problémák szolgáltatják az alapot. Mint mostanában sokszor, itt is fontos szerepet kap az ember nélküli hadviselés témaköre a sokat vitatott drón-kérdésen keresztül, a titkos információk kiszivárogtatásáért közellenséggé vált Chloe pedig egyértelmű utalás a Snowden-ügyre. Az aktualitások sora ezzel lezárult, minden mást az előző évtizedből hoztak magukkal az alkotók.

Ez persze jó adag nosztalgiaélményt hordoz magában, ami önmagában hajlamos pozitív irányba dönteni a mérleget, de hosszú távon mégsem lehet erre alapozni – különösen úgy nem, hogy még ezt a nosztalgiát is csak a tartalék lángon égő első részt követő óra hozza el. Én például vártam, hogy az új környezet majd ad valami pluszt, de ebben az első két epizódban semmi angolos nem volt, de még a történet szempontjából is játszódhatna bármely szövetséges országban. Aztán ott vannak az új karakterek: a CIA londoni főmuftija (Benjamin Bratt), egy kegyvesztett ügynöknő (Yvonne Strahovski), egy szabályokhoz ragaszkodó harmadik (Gbenga Akinnagbe), valamint Chloe hacker-haverja (Michael Wincott) és a brit miniszterelnök nyúlfarknyi szerepében Stephen Fry. Ők lennének a jófiúk (ha!), de egyikük sem elég összetett vagy karizmatikus ahhoz, hogy emlékezetes legyen, bár sokan még nem kaptak elég időt ahhoz, hogy bizonyítani tudjanak, de nagy esély van rá, hogy többségük csak az itt megvillantott két dimenzióban vészelik át ezt a tizenkét órát (vagy nem).

A gonoszokról most a spoiler-veszély miatt nem nyilatkoznék, de remélem, hogy Catelyn Stark Michelle Fairley okoz még kellemes meglepetéseket. Ráférne a sorozatra, mert hiába a szédítő tempó, a gondosan megtervezett jelenetek és minden, ami a 24-gyel jár, a kérdés pusztán annyi: akarjuk-e ugyanazt kilencedszer?

A sorozat hazai premierje május 26-án lesz a FOX csatornán.