A 2008-as esztendő a vámpírrománcok éve volt. Szikrázó, ostoba tekintetű vámpírfiúk estek szerelembe kisvárosi lányokkal, sőt, még a kockás hasú vérfarkas sem volt hiánycikk akkoriban, de Európa hidegebb végében történt valami lényegesen fontosabb, aminek csakugyan dolga volt a szerelemmel és a vámpírokkal. John Ajvide Lindqvist 2004-es regényéből maga írt forgatókönyvet, majd Tomas Alfredson rendezővel karöltve az év egyik legzseniálisabb, felejthetetlen alkotását vitték vászonra. A műből azóta készült színdarab Svédországban és Skóciában, ahogy képregény is. Csoda, hogy Hollywood is kért egy szeletet a tortából?

A meglehetősen egyszerű alaptörténet, mint sokszor, ezúttal is a karakterisztika és a megfelelő érzelmi ábrázolás okán válik többé. Oskar, a hallgatag, magának való fiú rendszeres iskolai terrorizálás áldozata, élete azonban fenekestül felfordul, amikor beköltözik a szomszédba Eli, az első blikkre is különc lány. Az „édesapjával” sűrűn költöző lány mezítláb szántja a havat, állítása szerint meglehetősen régóta tapossa 12. életévét, és olykor különös szagot áraszt, viszont szándéka ellenére is baráti viszonyba kerül a fiúval, aki előtt apránként összeáll a kép: Eli vámpír, az érkezése napját követő rejtélyes halálesetek pedig nem a véletlen művei.

Hogy a Let the Right One In közel hibátlan mű, azt kevesen vitatják, nem csak jómagam, de az Empire magazin is az év legfontosabb, legkiemelkedőbb alkotásának titulálta, és bár Alfredson a papírformával ellentétben mindössze a szintén fantasztikus Tinker Tailor Soldier Spy című filmjével jelentkezett a kirobbanó sikert követő 6 év alatt, a film számos karriert pályára állított. Kiváló színészválasztása, gyönyörű képei, egyszerre nyomasztó és gyermekien romantikus zenéi és elsősorban a ritka érzelmi precizitása miatt sikerre ítéltetett, ez pedig elkerülhetetlenül magával vonzotta egy, az Államokban elkészülő remake ígéretét.

A Let Me In, magyar keresztségben meglehetősen szerencsétlenül az eredetihez hasonlóan Engedj be! címre hallgató újragondolás nem a felháborítóan pocsék, de nem is a nélkülözhetetlenül zseniális feldolgozások táborát népesíti, sokkal rosszabb: a teljesen feleslegesekét. Az ügyes előzetesek és plakátok tengerén túl biztató hírek is érkeztek a készülő film háza tájáról. A főszerepben a jelenkor két igazán tehetséges gyermekszínésze köszön vissza, Chloe Grace Moretz és Kodi Smit-McPhee már több ízben bizonyították rátermettségüket (Az út, 500 nap nyár, Ha/Ver), a rendezői székbe pedig az a Matt Reeves süppedhetett bele, aki a Cloverfield zajos sikere után igazán azt csinált, amit akart.

Meglepő módon azonban a szigorú instrukciók korlátainak ütköző színészek legalább annyira a remake élvezhetetlenségén dolgoztak, mint amennyire a fantáziátlan rendezés és forgatókönyv, ami szintén Reeves munkája volt. A szolgai hűség esetünkben fatális hibának bizonyult, az Apa szerepében visszafogottan, de megbízhatóan brillírozó Richard Jenkins kivételével senki nem képes az átlagosnál többet letenni az asztalra, a történet apró változtatásai pedig inkább csak fejvakarást, mint elismerést váltanak ki az egyszeri nézőből. A minimális eltérések jelentősége a nullához közelít, így aztán a Let Me In alig merészkedik láposabb vidékre, mint a hírhedt Psycho kísérlet tette.

A feldolgozás például a Tom & Jerry epizódokhoz hasonlóan csak deréktól lefelé mutatja Owen (Oskar) édesanyját, akinek megszállott vallásossága éppen annyira nem kerül kihasználásra, mint amennyire ígéretes adaléknak bizonyul a film elején. (Az ember számítana némi reakcióra a falakat borító feszületek okán, ha már egy vámpír jár a házban, de nem.) Az Apa gyilkosságai esetében viszont kalapot kell emelnünk, különösen a történet derekán látható félresikerült kísérlet esetében érezhető feszültség az, ami többek között aztán a bántóan gyenge szintről az érdektelen közepesre emeli a kész filmet.

Ami viszont útját állta egy emlékezetes feldolgozás elkészülésének, az az eredetiben látható helyi közösség ábrázolásának teljes hiánya, illetve az ezt helyettesítő nyomozói szál, ami aztán szintén kidolgozatlanul marad. Owen karakterét sikerült az első percekben elidegeníteni, egy a társadalomból kivetett különc fiú helyett kapunk egy félmeztelenül, maszkban a szomszédokat titokban figyelő srácot, aki szimpátia helyett inkább vált ki félelmet a nézőből. Sajnálatos módon Eli, azaz Abby karaktere is vérszegény lett, legyen bármilyen fájdalmas a szójáték: figurájából kiveszett minden, ami érdekessé tette, Moretz pedig csak felmondja a kötelezőt a szerepben.

Ha egyetlen gondolatban kellene megragadni a remake problémáját, azt mondanám, rossz végén ragadta meg a történetet. A zseniális alapanyag és az eredeti film egy horror elemekkel tarkított romantikus sztori, míg a feldolgozás egy horrorfilm, esetlen szerelmi szállal. Nem nézhetetlen, nem kellemetlen, de teljesen felesleges, minden erénye kimerül abban, hogy fantasztikus alapanyagból építkezik, ha tett jó szolgálatot létezésével, akkor az nem lehetett több, mint, hogy az érdeklődők kezébe adta Lindqvist és Alfredson eredetijét. A svéd változat kedvelőinek legfeljebb érdekesség lehet egy unalmas két órára, az új érkezők viszont maradjanak inkább az első feldolgozásnál.

Remake > Eredeti: A jelenet, amelyben Richard Jenkins akcióra készen fekszik egy autó ülése alatt, de tervébe hiba csúszik.

Eredeti > Remake: Minden más.

Érdekesség: A feldolgozás azon jelenetében, amikor Abby vérezni kezd, amiért Owen nem invitálta be az otthonukba, a lány egy Kiss Destroyer pólót visel. A regény szerint ez az album volt Oskar első kazettája, amit a Sony Walkman vásárlása után megvett.