Nehéz lenne két ennyire különböző filmnek közös bevezetőt írni, úgyhogy meg sem próbálom. Na jó, remélem ez is megteszi: az egyik a sírva nevetős angol filmek szerelmeseinek kedveskedik két színészóriással a főszerepben, a másik pedig egy többszörös díjnyertes, Oscar-jelölt alkotás azoknak, akik valami igazi drámára vágynak a nagy nyári csinnadratták között.

Dal Marionnak (Song for Marion, 2012)

A Dal Marionnak öreg morgós medvéje (Terrence Stamp) és életvidám felesége (Vanessa Redgrave) tökéletesen testesíti meg "az ellentétek vonzzák egymást" közhelyt. Miközben a férfi általában magában zsörtölődik, az asszony egy idősek kórusában énekel. Az idill sajnos a végéhez közeledik, az öreg hölgynek ugyanis csak hetei vannak hátra, de hogy a kórus elindulhasson az áhított versenyen, a férjét kéri meg, hogy ugorjon majd be helyette.

Ez pontosan olyan történet, ami az angolok kezei között arannyá válhat, méghozzá olyan bájos kis tragikomédiák formájában, melyeket mindenki a szívében hordhat egy rózsaszín kis polcon. Kicsit édesen, kicsit búsan mesél, mint az Alul semmi, a Felül semmi vagy a Billy Elliott, és a sort még hosszan folytathatnám - de nem feltétlen ezzel a filmmel. A Dal Marionnak ugyanis manipulál, és cseppet sem elegánsan. Hiányzik belőle a könnyedség, a szépen megkomponált ív, helyette a rendező tolakodó megoldásai parancsolnak rád, hogy akkor most kell nevetni vagy éppen pityeregni. Pedig ott van a kezében két aduász: főszereplőinek tekintetéből kiolvasható mindaz, amilyennek az egész filmnek lennie kéne, de hiába jók ők ketten, ez csak ideig-óráig feledteti, hogy az egész alkotás kicentizett, és a kevéske őszinte pillanat ellenére is inkább demagóg.

A háború sámánja (Rebelle, 2012)

Amikor egy kislányt arra kényszerítenek, hogy lője le saját szüleit, majd elhurcolják gyerekkatonának, akkor nyilván megérti azt az ember, hogy miért mondja ez a kis szerencsétlen a még meg sem született gyermekének azt, hogy talán sosem fogja szeretni. Még két perc sem telt el A háború sámánjából, de a film máris a földbe döngölt, és többé már nem is enged felállni.

Szokás a filmet A messzi dél vadjai párdarabjának tekinteni. Valóban, mindegyikben egy kislánynak kell felnőttként helyt állnia, de míg a messzi dél Hushpuppy-jának történetét mesék és mítoszok írják, addig Komonáét a fegyverek és a halál. Kim Nguyen rendező kőkemény másfél órára invitál, megdöbbentő realizmussal mesélve el hősnője szenvedéseit. De nem ez az, amitől nagyszerű a film, hanem mert bátran belemászik főszereplője fejébe és lelkébe. A mocskos valóság, a rémisztő látomások, hit és szeretet kavarog odabent, de akármennyire is darabokra hullik körülötte a világ, Komona ebből merít reményt - a film pedig ettől lesz szép. Fájó, de szép.