Elszenvedett vereségét követően a Kobra összegyűjti erejét, majd új támadásba lendül, melynek első pontjaként (helyes döntés) kiiktatják a Joe-kat, viszont robbanékony szentjánosbogarak ide, nanoatkákból álló maszk oda, valahogy elkerüli a figyelmüket az, hogy három Joe (a Szikla, a lány, aki majdnem Wonder Woman lett és a fiú, aki Channing Tatum szerepét játssza) túléli a rohamot, mi több, hamarosan ellencsapásba is lendül.

Az eredeti G.I. Joe-ban az volt a legjobb, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mekkora marhaság, ezért minden közhelyére, minden szélsőségére iszonyatosan rájátszott, míg végül egy Földre települt Star Warsszá mutálódott. Vu-há! Ehhez képest a sokat tologatott (több Tatumot a népnek! 3D-t a népnek!) folytatás sokkal komolyabban veszi magát; no annyira azért nem, hogy sötétnek lehessen nevezni, mint sok mai újrát: ez a film is ugyanabban a túlzásokkal teli, logikát és karaktert nélkülöző világban mozog, mint elődje, de sajna sok alkatrészéről leszedte az optikai tuningot valószínűleg abban bízva, hogy a földhöz ragadtabb megközelítés némi valós drámát hoz magával, ám ez csak ártott az összképnek, amely édes egyszerűen unalmas.

Azért így is vannak mulatságos momentumai, és mint az lenni szokott, egyik sem az, amit az alkotók is annak szántak. Nem lehet mosolygás (vagy harsány röhögés) nélkül megállni, hogy a föld alatti börtön igazgatója egy "te is jó leszel" vállrándítással intézi el azt, mikor a behozott... puskáznom kell... Kígyószemről kiderül, hogy valójában annak ősi ellensége, tehát a másik oldal fogdmegje... megint puskáznom kell... Viharárny. "Csókolom, én vaníliás fagyit kértem, de oda se neki, jó lesz ez a gőzölgő szargombóc is." Aztán eme Viharárnyat bedunsztolják egy tartályba, ahonnan persze kiszabadul, de hogy honnan varázsolja elő a dobócsillagjait, az nagyobb rejtély, mint hogy ki vitte fel a tojásokat a Sulacóra (tudom, Bishop volt). 

Másik fronton a túlélő trió egy lepukkant konditeremben húzza meg magát (az ember pedig könnyes szemmel gondol vissza az első rész gigalétesítményeire, ahol a tengeralattjáró a mínusz nyolcadik emeleten parkolt, valahol az élményfürdő és a gokart-stadion között), ahol azért elrejtettek egy-két rakétavetőt meg kétkezes gatlingot, a többit meg a Joe-k névadója, Colton tábornok (Bruce Willis unottabb, mint a Die Hard 5-ben) konyhájából szedik össze. Mindeközben a magát az Egyesült Államok elnökének kiadó Zartan Háborús játékokat játszik néhány tényleges és képzelt atomhatalommal. És ez azért vicces, mert miközben nukleáris rakétákkal (illetve azok szkifisített változataival) dobálózik, mobilján Angry Birdsszel szórakoztatja magát. Háhá.

Ugyanakkor vannak ninják. És mióta film a film, azóta tudjuk, hogy egy olyan film, amelyben vannak ninják, rossz nem lehet. Ráadásul eme ninják úgy nőnek ki a sziklákból, mint Kiszel Tünde arcából a szemöldök, így hőseink annyit kaszálnak le belőlük, amennyit nem restek. De mielőtt újra előbukkanhatna belőled a tapsikoló kis srác, Jon M. Chu rendező helyszínt vált, ahol vagy zsenge riposztokat osztogatnak egymással, vagy Adrianne Palicki adottságait szondáztatják (ez jó pont), habár többnyire valami homályosan tükröződő felületről (ez rossz pont), és leginkább olyan akciójelenetekbe bonyolódnak, melyben úgy lövöldöznek és bunyózgatnak a hősök, hogy épp, hogy nem ásítoznak közben.

Cirkusz ez a világ, de míg az első rész maga volt a nitroglicerinnel folyó Kánaán, addig ez csak egy vidéki vándorcirkusz némi trágyaszaggal kísérve.