Gandalf úgy véli, Zsákos Bilbó lehet a legmegfelelőbb jelölt arra, hogy a tizenhárom fős törp-kommandóhoz  csatlakozva segítsen visszaszerezni a törpök birodalmát, ahonnan Smaug, a sárkány űzte ki őket. Igen, kilenc év után végre újra Középföldén barangolhatunk.

Kb. ilyen esélyekkel indulna az Alien, ha az Alienst követően kellene leforgatni: A hobbit olyan A Gyűrűk Urához képest, mint Ani Darth Vaderhez képest - tőle ered a legenda, de mégis csak egy kicsike és aranyos, de naiv kezdemény, akit ma már felmenői is más gúnyába öltöztetnének, ha megtehetnék. Tolkien azt nyilatkozta, hogy ma már mellőzné az olyan kiszólásokat, melyek anno egy bizonyos korosztályhoz igazították az 1930-as években született történetet, melyet viszont igazságtalanság lenne simán csak lemesézni, hisz a háttérben ott rejtőzik mindaz a kutatómunka, az az alkotói alaposság, amely A Gyűrűk Urában nőtte csak ki magát igazán. És a születése sem volt olyan könnyed, mint azt nyelvezete és szerkezete sugallja: Tolkien többször is félretette művét, hogy aztán számos alkalommal átdolgozza azt.

A filmváltozattal is valami hasonló történt: akadnak itt külső okok - az MGM és a Warner közötti, több évig elhúzódó jogi huzavonának köszönhetően a film elveszítette eredeti rendezőjét, Guillermo del Torót, és helyére Peter Jackson valami olyan hozzáállással ült, melyet úgy lehetne körvonalazni, hogy "ha nagyon muszáj, akkor megrendezem én" - és belső indíttatások is: a film forgatókönyvén dolgozó Jackson és két írótársa, Philippa Boyens és Fran Walsh a bemutató évében döntöttek úgy, hogy az eredetileg kétrészesre tervezett filmet trilógiaként mesélik el, méghozzá abból az egyszerű megfontolásból, hogy vannak olyan dolgok a történet hátterében, melyeket ha most nem tárnak fel, hát soha nem fognak. 

S mint a regényt ismerőknek már az első bekezdésből is lejött, a végső film rendesen felduzzasztotta az eredeti történetet, amely voltaképp alig volt több egyszerű kincsvadászatnál. A filmben honfoglalásról, egészen pontosabban honvisszafoglalásról van szó, mi több, egy ködbe burkolózó fekete mágus megjelenésével és egyéb baljós előjelek fitogtatásával A Gyűrűk Ura világháborújának is elkezdték megásni a lövészárkokat. 

Mindehhez jól jött Peter Jackson általam is számtalan alkalommal kritizált megalomániája, aki képes volt akkora feneket keríteni ennek a szögegyenessztorinak, hogy azon kaptam magam, hogy elhiszem, hogy itt ismét baromi sok forog kockán, és ismét a legapróbbak hozzák majd a legnagyobb változást. Meg aztán ha az ember Középföldén jár, akkor nem baj, ha elengedi a fantáziáját.

Példának okáért meg lehet próbálni némi személyiség jegyekkel felruházni 13 törpöt, akiket, ember legyen a talpán, aki képes volt megkülönböztetni egymástól. Ez többé-kevésbé sikerült is - igaz, ami igaz, a neveket most sem tudnám felsorolni, azt meg főleg nem, hogy ki kinek a kije, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a filmben egy jól működő, élő-lélegző csapatot láttam harcossal, kalandorral, renitenssel, mókamesterrel, és nem utolsósorban a vezetővel, Thorinnal, a birodalom nélküli királlyal, akit mind közül a legszemélyesebb indok köt az előttük álló küldetéshez.

Vele szemben Bilbónak és Gandalfnak valamivel hálátlanabb szerep jutott, de félreértés ne essék, szívmelengető érzés volt újra látni Gandalfot, a szürkét, aki tökösnek tökös, de nem mindenre tudja a választ, viszont helyén van a szíve, és persze, hogy muszáj azonosulni az esetlen félszerzettel, aki útja során átlagemberből igazi hőssé növi ki magát. Kár, hogy mindez túlontúl is ismerős, és szintén kár, hogy ez a hősködés ezúttal kissé erőltetettnek, toldozott-foldozott odaadásnak hat: Bilbót én semmiképp se zökkentettem volna ki eredeti szerepköréből - most még legalábbis. Sokaknak okozhat fejfájást az is, hogy abban a bizonyos szópárbajban Gollam egyszerre tűnik önmaga paródiájának és valódi fenyegetésnek.

Maga a narratíva többé-kevésbé hűen követi az eredeti regényt: a körítés az, amely nagyobb lett, s ez nem csupán új szereplőket, de új ellentéteket is magával hozott, s erre igazából szükség is van, hisz maga a cselekményt kb. úgy lehet leírni, hogy a verbuválást követően a csapat elindul, és miközben A-ból B-be halad, ilyen meg olyan galibákba keveredik. És ennyi.

Természetesen a megvalósítás pazar: Új-Zéland sokszor méltatott tájai adják háttért, a Weta zseniális csapata és a sok-sok visszatérőt felvonultató stáb a szakértelmet (egy-két lény szinte lemászik a vászonról, annyira elképesztően életszerűek) és a remek színészgárda a lelket (Martin Freeman maga a tökély). Peter Jacksonnak szinte "csak" annyi dolga volt, hogy belőlük dolgozva valami élőt hozzon létre. Gyermekét láttuk már korábban, szívének dala megindítóbbnak, trükkjei lehengerlőbbnek tűntek, de mégis jó volt vele újra játszani. És most már csöppet sem bánom, hogy még kétszer is elkísérhetem a játszótérre.

A HFR 3D-ről:

Az előjelekkel nem törődve a forgalmazó a meglehetősen szkeptikus sajtónak HFR 3D-ben prezentálta a filmet, azaz a megszokott 24 helyett 48 képkockát láttunk másodpercenként, s a vetítés így egészen sajátos élményt eredményezett. Szerintem téves megközelítés a HFR-t tévéjátékokhoz, szappanoperákhoz hasonlítani, maximum csak annyiban, hogy azok berendezése, bevilágítása hétköznapi érzést kölcsönöz a látottaknak: mintha egy ablakon keresztül tekintenél a világra (egy színpadra), és a 48 fps a túlontúl is megszokott akadozástól és elmosódottságtól mentes megjelenése is ilyen érzést kelt, csupán annyi a "bibi", hogy ezúttal egy fantáziavilágra nyitsz ablakot, és elképesztő lényekkel, tájakkal, akciójelenetekkel (melyek némelyikében Peter Jackson sajna megidézte a King Kong túlzásait) szembesülsz, és ez bizony sokak számára meghökkentő lehet.

Én viszont tátott szájjal néztem. Nem azt mondom, hogy a HFR-é a jövő, ahhoz ugyanis túlságosan eltér a 70-80 éve berögzült szokványoktól, ezért érezheti tőle magát kényelmetlenül sok-sok ember, ez pedig főleg egy fantasy esetében tud nagyon visszatetsző lenni, hisz a szokatlan élmény állandóan kizökkenthet a meseélvezetből. Talán egy akciófilmnél, valami ál-realista, testközei adok-kapoknál kellett volna először tesztelni ezt az eljárást, úgy talán többen tudták volna átadni magukat az újfajta mozizásnak. 

Persze előbb vagy utóbb ezt is meg lehetett szokni: nálam ez úgy jött le, hogy az első egy óra ámuldozását követően csak akkor tűnt fel, hogy valami mást látok, mint eddig, amikor az akciójelenetekben a kamera meglódult, és én mégis minden egyes apró részletet - hátteret, előteret és szereplőket - abszolút ki tudtam venni. Ilyenkor megint elengedett az alsó állkapcsom.

Ezért is nagy kár, hogy valami nem stimmelhetett a Westend négyes termének vetítőjével, ugyanis 4-5 percenként pár másodpercre szétesett a 3D: a fókusz szétfutott és a szereplők homályba vesztek, de mire ez igazából tudatosulhatott volna bennem, a kép ismét összeállt. Csak hát a kizökkenés... Nagyon remélem, hogy ez egyedi eset, és nem arról van szó, hogy a vetítőgép tulajdonképpen nincs is felkészülve a HFR-re.