(Hogy ne csak az én szőrös szívemnek ejakulációját olvashassátok nálunk, íme egy lelkes, de messze nem elvakult kritika Coriolanus jóvoltából. - AE)

- SPOILERMENTES -

Az első szó, amit 4 évesen papírra vetettem, az volt, hogy „Batman”. Persze, nyelvtanilag talán nem volt teljesen helyes, de mégis; egy 19 évig tartó szerelem ért ma révbe. Amit a Batman Begins elkezdett, a The Dark Knight még nagyobb magasságokba emelt, azt most a The Dark Knight Rises lezárta. Hibátlanul? Nem. Méltón? Igen. Pont került a történet végére, Batman megszületett, elbukott és legendává érett, csalódott rajongókat és elégedetlen kritikusokat csak elvétve látni, és ugyan nem sikerült megismételni a négy évvel ezelőtti mutatványt, egy pillanatig se gondold azt, hogy ez csak a film hibája.

(Hogy ne csak az én szőrös szívemnek ejakulációját olvashassátok nálunk, íme egy lelkes, de messze nem elvakult kritika Coriolanus jóvoltából. - AE)

- SPOILERMENTES -

Az első szó, amit 4 évesen papírra vetettem, az volt, hogy „Batman”. Persze, nyelvtanilag talán nem volt teljesen helyes, de mégis; egy 19 évig tartó szerelem ért ma révbe. Amit a Batman Begins elkezdett, a The Dark Knight még nagyobb magasságokba emelt, azt most a The Dark Knight Rises lezárta. Hibátlanul? Nem. Méltón? Igen. Pont került a történet végére, Batman megszületett, elbukott és legendává érett, csalódott rajongókat és elégedetlen kritikusokat csak elvétve látni, és ugyan nem sikerült megismételni a négy évvel ezelőtti mutatványt, egy pillanatig se gondold azt, hogy ez csak a film hibája.

A néző túl sokat vár, a film túl sokat vállal, Christopher Nolan nem tudott megküzdeni a rá nehezedő felelősséggel: a miértekre keresett válaszok a fenti háromszög tetszőleges számú pontján megtalálhatóak, az én olvasatomban mindhárom kijelentés szerepet játszik abban, hogy a The Dark Knight Rises nem egy támadhatatlanul zseniális alkotás. Elsősorban azt hiszem, bennem, a nézőben van a hiba. Óhatatlanul szaporodnak az egyéni inerciarendszerek, aminek az az eredménye, hogy elfogult lettem, esetemben negatív értelemben. Ha egy gyengébb képességekkel felruházott, ne adj’ Isten, pályakezdő rendező készít egy erős közepes filmet, valószínűleg elégedetten keltem volna fel az előadás végén, mondván, legközelebb már jobban sikerül. De ha Christopher Nolan, akinek ritka tehetségét még az ellentábor legelvetemültebb tagjai is elismerik, nem képes a The Dark Knight (és az Inception) elsöprő sikere után egy megkérdőjelezhetetlenül professzionális produkciót letenni az asztalra, a fejét akarom. Közben persze a tárgyalt film köret nélkül fogyasztja el a konkurenciát, tucatnyi, várhatóan klasszikussá érő jelenetet fial, elsőrangú színészi alakításokat sorakoztat fel, és nem utolsó sorban méltó lezárását képezi az utóbbi évek legfontosabb filmtrilógiájának.

De a film is hibás. Már majdnem megdicsérném, hogy a 165 perces játékideje elsuhan, akár egy denevér az éjszakában, amikor eszembe jut, hogy legnagyobb hibái kivédésére éppen további játékidőre lett volna szüksége. Ha azt írom, túlvállalja magát, te a Spider-Man harmadik részére asszociálsz, pedig szó sincs ahhoz hasonló minősíthetetlenségről, egyszerűen több új karaktert kapok, mint amennyi időt Bruce Wayne története átengedne nekik. Ironikus módon a probléma abban rejlik, hogy ezek a karakterek túlontúl érdekesek, és szeretném, ha Bane, akihez fogható fenyegetést személy szerint időtlen idők óta nem láttam a vásznon, megkapná azt a kitüntetett nemezis szerepet, ami kijárt a Jokernek. Szeretném, ha a sokak, köztük saját magam félelmét képező Selina Kyle még többször villantaná meg pajkos mosolyát, és Anne Hathaway, aki egyetlen pillantással pofátlanul fülledt erotikát varázsol a vászonra, kiemeltebb szerephez jutna. Jó lett volna választ kapni néhány kérdésre, melyek így viszont örökre a forgatókönyv fehér foltjaiként vonulnak be a történelembe - holott nyilván mindenre létezik logikus magyarázat.

És végül Christopher Nolan is elkövette a maga hibáját, talán az előző felvonás egyik mondata („Batman has no limits.”) visszhangzott fejében, és elhitte, hogy előtte sincsenek áttörhetetlen falak. De vannak. Nolan számára jelenleg az Inception az, ami grandiózus mivoltában még teljesíthető, és kordában tartható, a The Dark Knight Rises azonban görcsösen próbál lekörözni mindent, amit eddig láttunk, és ez persze részben sikerült is neki. De legtöbbször, amikor megbotlik, saját nagyságában akad el, miközben fontosabb dolgok is áldozatul esnek a monumentális, epikus befejezés oltárán.

De működik. Végső soron ez az, ami számít, Nolan nem felejtett el rendezni, ugyanolyan profin keveri a lapokat, ígéretéhez hűen visszatér Bruce Wayne figurájához, és mindent elmesél, amire kíváncsi voltam, kárpótol az előző részben őt ért elhanyagolásért is. Időnként néhány bábu madzagja lecsúszik az ujjáról, Gordon és Fox például lényegesen kisebb szerephez jutnak, de ami elveszik a réven, bejön a vámon; Wayne mellett több figyelem irányul Alfred figurájára, és bár az új belépőket szívesen csodáltam volna még, a kidolgozottságukra, motivációjukra nem lehet panasz.

A fentiek után talán meglepő, de az a helyzet, hogy a The Dark Knight Risest is katarzis követte. Nem, valóban nem ugyanaz az érzés volt, mint négy éve, a vége főcím alatti taps sem neki szólt, hanem az elmúlt 7 évnek, és a kissé szégyenlősen, de bevallottan könnybe lábadt szem is inkább a felismerés következménye lehetett. A felismerésé, hogy vége. Soha nem akartam, hogy még több része legyen, nem akartam, hogy más vegye át, és vigye tovább, de finoman szólva nem vagyunk elárasztva hasonló kvalitású képregényfilmekkel, ami pedig Batman történetét illeti, borítékolható, hogy a következő találkozásunk korántsem lesz ilyen kellemes élmény. Nem a hibák fontosak, hanem az, hogy abban a 80-90%-ban, amikor működik, akkor mindent elsöprő. Az, hogy grandiózusságából adódóan egymást érik a máris legendás, klasszikus státuszért üvöltő jelenetek, a szívhez szóló, végtelenül személyes monológok és önvallomások. Az, hogy a drámai fordulópontokat pazar akciójelenetek és ügyesen megírt dialógusok kötik össze, hogy Zimmer még egyszer, utoljára beleadott mindent, és Pfister képei is lenyűgözőek.*

A The Dark Knight Rises jó, méghozzá nagyon jó. Előny, ha különösen odavagy a főhősért és/vagy a rendezőért, de ha csak a jó filmeket, a mozit, az élményt szeretet és keresed, jó helyen jársz. Ha nagyítóval a hónod alatt, a hibákat kutatva ülsz be, lelked rajta, nem fogsz unatkozni, de amíg esetleg azon gondolkozol, hogy X karakter hogy jut el A pontból B pontba, Y idő és Z körülmények alatt, lemaradsz a varázslatról. Tudom, azt mondod, más tészta, és igazad is van, de néhány hónapja nem csináltál ügyet abból, hogy nagyra nőtt zöld orvosok és félistenek porolták ki egymást Manhattan szívében, mert szórakoztató volt. Nolan trilógiája, és annak záró darabja pedig sokkal több ennél. Intelligens blockbuster, vagy, ahogy mondani szoktam; midcult képregényfilm. Ezért mielőtt végső ítéleted mondasz felette, jusson eszedbe, mit adott neked eddig. Ha csak feleannyit, mint nekem, nem lehetsz eléggé hálás. És hogy mindez hány csillagot ér? A film nyolcat. Az élmény tízet. Így hát…

Kövess minket facebookon és twitteren!

Kapcsolódó anyag:
Egy másik The Dark Knight Rises kritika - AE billentyűzetéből.

* Ezúton szeretném megköszönni a Cinema City Aréna felelős munkatársának, hogy kritikán aluli képminőséget produkált azok számára, akik felirattal szerették volna élvezni a filmet. Egymást közt szólva, a moziban látottakhoz képest a neten keringő kamerás változat kész FullHD.