Nem szeretném, ha csak azért romlana tovább a mozik látogatottsága, mert bizonytalan vagy abban, mit érdemes megnézni a napokban, úgyhogy íme néhány villámítélet az újdonságokról.

Nem szeretném, ha csak azért romlana tovább a mozik látogatottsága, mert bizonytalan vagy abban, mit érdemes megnézni a napokban, úgyhogy íme néhány villámítélet az újdonságokról.

A fekete ruhás nő (The Woman in Black). Susan Hill viktoriánus korban játszódó, egyébként a 80-as években íródott kísértethistóriáját Jane Goldman (Kick Ass) dolgozta át az eredeti műnél még nyomasztóbb forgatókönyvvé (a regény ifjú főhőse kiegyensúlyozott, boldog házasságban él, Daniel Radcliffe figurája viszont megözvegyült, megkeseredett ügyvéd), melyből James Watkins (Eden Lake) faragott kiváló kísértethistóriát. Mindketten sejthették azt, ami más filmesek előtt valamiért nem nyilvánvaló, azaz hogy a félelmet nem lehet kizárólag képi- és hangeffektusokból kisajtolni, a karakterépítés és a feszültségteremtés legalább ennyire fontos (ugyanakkor kétségkívül játékidő-igényes) tényező. Igazából a kiváló egyensúlyérzékkel felépített, remek atmoszférával megtámogatott narratíva adja a film lelkét (és nem az ismerős elemekből építkező cselekmény), hisz mire a paráztatás konstans szereplővé válik - mert idővel azzá válik, elhiheted -, addigra jó eséllyel elég bizalmat és odafigyelést fektetsz bele a karakterekbe és a történetbe ahhoz, hogy még érzékenyebben reagálj a történésekre. Első pillantásra Radcliffe némileg elveszettnek tűnik a zsánerben, de naiv és a serdülő korból épp hogy kikeveredett alakja végső soron eléri a kellő hatást a szellemhistóriától megtört helyi öregek között: ő egy kívülálló, akiből egyszerre lehet megváltó és mártír.

A titánok haragja (Wrath of the Titans). Mint a legrosszabb videojáték-trendek, melyekben dollármilliókat ölnek a "production value"-ba, és a karakterisztikát inkább újabb és újabb látványelemmel pótolják, a nem túl acélos Clash of the Titans nagyobb és hangosabb, ám még annál is sekélyesebb folytatása cselekményét tekintve is olyan, mint egy videojáték: hőse (Sam Worthington Terminátor-módban) megy, pontosabban sodródik előre a csőszerű cselekmény mentén, és bizonyos pontokon ad hoc jelleggel előrángatott monszterekkel hadakozik. Legalábbis azt hiszem, ezt történik, a szanaszét vagdosott, egy berezelt macska farkára kötött kamerával felvett csörtékből ugyanis vajmi keveset lehet kivenni, melyben az a dühítő, hogy igazából el sem lehet dönteni, hogy a speciális effektusok most akkor jók vagy sem. Na jó, a Mézeskalácsember tűzről pattant változataként tetszelgő Kronoszról el lehet mondani, hogy meglehetősen gagyin néz ki (főleg fejtájékon), és sajnálatos módon csak a messzeségből osztja a népet, pedig igazán megnéztem volna, ugyan mit kezd egy hegynyi méretű fickóval az a bátran felvonult hadsereg.

Amerikai pite: A találkozó (American Reunion). Olyan ez a film, mint egy érettségi találkozó: egyszerre nosztalgikus, vicces és kínos. Kínos, mert ciki a felismerés, hogy 13 évvel ezelőtt ezeken a poénokon (Stiffler beleszarik egy hűtőládába!) még röhögtünk, ugyanakkor üdítő is az a felismerés, hogy 13 évvel ezelőtt az ilyen poénokon még fenntartások nélkül tudtunk röhögni (Stiffler beleszarik egy hűtőládába... és tíz perccel később kér csak valakitől WC-papírt!). Poénok szempontjából a film igazi hit'n'miss: hol betalál, hol iszonyatosan mellétrafál, ugyanakkor a készítők (a Harold & Kumar-filmeket szállító Hurwitz/Schlossberg páros), akik bevallottan ezeken a filmeken nőttek fel, elég rendesen építenek a nosztalgiára: az eredeti filmek szereplői közül alig van olyan, aki ne kukkantana be a találkozóra - ha csak egy cameo erejéig is -, továbbá alig telik el úgy perc, hogy ne utalgatnának a régi epizódokra, ami azért elég merész (produceri részről némileg kétségbeesett) húzás, lévén időközben másfél generáció nőtt fel, és lehet, hogy ők egyáltalán, a régiek pedig már nem kérnek a pitéből. Pedig Jason Biggs frontális kolbászvillantása ide vagy oda, egészen ehető.