Nem éppen életre szóló, de azért érdekes megvilágosodás ért a film nézése közben. Ha valaha is magam elé képzeltem egy átlagos Greenpeace-aktivistát, akkor tulajdonképpen egy teljesen olyan csajt láttam, mint amilyen Drew Barrymore.

Nem éppen életre szóló, de azért érdekes megvilágosodás ért a film nézése közben. Ha valaha is magam elé képzeltem egy átlagos Greenpeace-aktivistát, akkor tulajdonképpen egy teljesen olyan csajt láttam, mint amilyen Drew Barrymore. Róla valahogy könnyű elképzelni, hogy fákhoz láncolja magát és vörös festéket önt a szőrmebundába öltözöttekre. Ezek után mondani sem kell, hogy reá szabták annak az ifjú hölgynek a szerepét, aki éllovas résztvevője volt az 1988-as Operation Breakthrough-nak, aminek keretében három szürke bálnát igyekeztek kimenekíteni a sarkköri jég alól a nyílt vízre.

A széles körű összefogás egy állatjólétet megcélzó, nemes cél érdekében kiváló alapanyagot szolgáltat egy filmhez, mégis csaknem negyed évszázadot váratott magára – vagyis addig, amíg valaki meg nem írta az esetet könyv formájában, amit aztán adaptálhattak az alkotók. Szóval az ügy tényleg méltó volt a világhíradóhoz, s a film eszerint is jár el. Minden elképzelhető valós és egyben filmes gonosztevő is a sziláscetek mellé áll, így felsorakozik a bálnavadász-brigád, egy kapzsi olajkitermelő és még a szovjetek is.

Azért ez nem olyan rossz, mint ahogy hangzik: mindenki a maga idejében csatlakozik be az akcióba, amit egyébként megfelelően vezet le a forgatókönyv. Ha túlzásba nem is viszi, de izgalmas, képes a szükséges pontokon megújulni kicsit, jól használja az archív felvételeket, s még ízléses is, csak a végén rezeg meg a léc, de hát egy ilyen ügy sikere láttán nem lehet nem örvendezni. Ami viszont problémát jelent, az a célközönség behatárolásának nehézkessége. Mindez meg is látszik a gyengélkedő amerikai bevételeken: gyerekeknek nem elég "állatos", hiszen jobbára csak időről-időre felbukkanó bálnaorrokat láthatunk, ráadásul meglehetősen sok szereplőt mozgat, akiknek ügyes-bajos dolgaik nem mindig kötik le az ifjúságot. Húsz évvel ezelőtt, vagy amikor tulajdonképpen játszódik, a Mindenki szereti a bálnákat módfelett nagyobb siker lehetett volna. Azokat a filmeket idézi ugyanis, amik mai értelemben vett családi témát dolgoznak fel felnőttek számára. Vagyis azok számára, akik ma jóval ritkább vendégei a multiplexeknek.

Az a sok szereplő egyébként díszes gárdából áll össze. Barrymore-nak könnyen el lehet tehát hinni, amit és amiért tesz, s nem felejtették el vérbeli környezetvédővé faragni: helyenként jellemzően demagóg szövegekkel próbál hatni az emberekre (meggyilkolt családokat vizionál a bálnákra utalva, esetleges gyilkosnak titulálja Ronald Reagant és hasonló túlkapások). John Krasinski szimpatikus főhős, Ted Danson a A hatalom hálójában (Damages) című sorozatban alakított figurájának light kiadását hozza, Dermot Mulroney nagyon jól tud parancsokat követni, Kristen Bell igazán testhezálló szerepet játszik, a kötelező kisgyerekről pedig egy tehetséget nem nélkülöző srác gondoskodik.

Mindenki szereti a bálnákat – állítja a magyar cím egy a filmben el is hangzó mondatot visszhangozva, s visszhangozná az eredeti címet is, ha a Universal nem cseréli le azt a bálnaszeretés-ügyileg neutrális Big Miracle-re. Nagy csodát nyilván nem jelent, de egy aprócskának megteszi: a rokonítható daraboknál, így például a tavaly őszi Delfines kalandnál ugyanis határozottan jobb és színvonalasabb e produkció. Titka talán abban rejlik, hogy inkább az emberek, semmint az állatok köré építkezik. És hogy teljes legyen az öröm, még az őslakos amerikaiak (politikailag inkorrektül szólva: eszkimók) akcentusáról sem maradunk le: a film ugyanis feliratos. Speier Dávid azért így is kitett magáért; a sarki fűszeresért jár a pirospont, a Los Angeles-t illető nyelvújítási kísérleten azonban még gondolkodnom kell.