Prequel vagy original? Jar jar vagy Chewbacca? Bábok vagy pixelek? Mítosz vagy midikloriánok? Jó filmek vagy rosszak? Legutóbb az előzmény-trilógiáról írtam egy kifejtőset, úgyhogy az a minimum, hogy az eredeti filmeket is nagyító alá vegyem - hasonlóan érzelmes stílusban, de egészen más kicsengéssel.  A BD-megjelenés alkalmából folytatódik a nosztalgiázás. (Ez az írás eredetileg 2004-ben, a klasszikus trilógia DVD-változatának debütálásakor született. Most kissé átdolgozva olvashatjátok.)

A legtöbb kritikus az első bekezdést annak szenteli, hogy mikor és hol és kivel látta először a Star Warst, és utána hányszor nézte újra, mert hát a Star Wars-filmek nem egyszerűen filmek, ezek események. Mérföldkövek az ember életében, ha úgy tetszik, egy válaszvonal, mert vannak olyanok, akik már látták a Star Warsot, s vannak olyanok, akik még nem. Ők a furcsák.

No, de kanyarodjunk vissza a kiindulóponthoz, és essünk gyorsan túl a formaságokon: tehát, ha emlékeim nem csalnak, 1982 vagy 1983 lehetett, mikor a komáromi moziban megnéztem édesapám társaságában a The Empire Strikes Backet. Megpróbáltam vele leegyeztetni a dolgot telefonon, de már ő sem emlékszik pontosan, hogy melyik évben volt, és benne sem sok maradt meg az első nézetből, ám van egy közös emlékünk, amely mindkettőnkbe beleégett: Chewbacca elkapja az áruló Lando nyakát, felemeli az égbe és a fazon barnából már kezd lilára váltani, mikor az az állat Leia unszolására végre elengedi. Emlékszem, hogy azokat a szőrös mancsokat én is ott éreztem a nyakamon. Nagyon féltem tőle. Senkitől sem féltem ennyire, sem a Császártól, sem Vadertől, csak attól az óriásmajomtól. Mindenképp meg akartam tudni, hogy honnan jött és hová tart. Hát így lettem én is Star Wars-fogyasztó. Egy óriásmajom miatt, melyről végül nem tudtam meg semmit.

Két évtizeddel és két szörnyű prequel epizóddal később, a DVD-megjelenés küszöbén azon morfondíroztam, hogy hogyan válhatott George Lucas dilettáns sci-fijéből népjelenség. Okolhatnám a vietnámi háborút és az amerikai társadalom addigi legnagyobb pofára esését: kellett valami, ami mögé el lehetett bújni, amihez el lehetett menekülni, ugyanis sem a flower-power, sem a női egyenjogúság előretörése nem okozott általános megkönnyebbülést; Updike és Vonnegut könyveitől sokan fáztak, a Disney történetének legnagyobb mélyrepülését produkálta épp, és könyörgöm: az évtized egyetlen normális sci-fijét valami orosz ürge forgatta a világ másik felén, oda pedig nem megyünk, maximum háborúzni. Mit mást lehetett tenni, mint felfedezni Tolkien világát, lefektetni az Dungeons & Dragons első szabályait, vagy nézni az eget, nézni a csillagokat, és álmodozni.

George Lucas is álmodozó volt. De nehogy azt higgyétek, hogy egyből csillagrombolókkal és lézerkardokkal fantáziált: a kisvárosi fiatalember ennél sokkal földhözragadtabb volt. Imádta az autókat, a száguldást, a képregényeket és a nőket – először autószerelő szeretett volna lenni, aztán festő (és természetesen képregény-rajzoló), végül egy autóbalesetet követően a filmek felé fordult. Lucasnak nem volt kiterjedt filmes tapasztalata, nem falta a videókat, mint Quentin Tarantino és nem lógott be a stúdiókba, mint Spielberg, a filmek látványvilága sokkal jobban izgatta, mint történetük – ez a hozzáállás végül teljes életpályájára rányomta bélyegét.

A Dél-Kaliforniai Filmegyetem elvégzését követően Lucas volt segédrendező, animátor, még bestboy is, és közben San Francisco-i filmesekkel haverkodott (többek között John Milius-szal), Walter Murch-csel közösen pedig rövidfilmet forgatott, a furmányos című Electronic Labyrinth: THX 1138; 4EB címűt, amelyet a Warner pályázatát megnyerve később egész estés produkcióként is újraforgattak (és természetesen már ebből is létezik egy felújított, kiegészített változat). Ebben a projectben már Francis Ford Coppola is részt vállalt, Lucasszal közösen alapított vállalatuk, az American Zoetrope produkciójában készült a film, tehát a pénzt adó Warner Bros csak kívülről felügyelte a gyártás menetét – aztán végül csak kivágattak a kész filmből öt percet, öt teljesen jelentéktelen percet: ám sem a vágott változat, sem a hét évvel később bemutatott rendezői változat nem volt sikeres. Ellenben a Universal szigorú felügyelete alatt gyártott önéletrajzi ihletésű American Graffiti végre meghozta a várva várt anyagi és kritikai sikert. Lucast kikiáltották csodagyereknek, a Foxot képviselő Alan Ladd Jr. pedig mindent megtett azért, hogy a szakállas filmes náluk forgassa a következő filmjét. Ez volt a Star Wars.

Szívesen lennék azok között, akik 1977 májusában láthatták a Star Warsot, akik mindenféle elvárásoktól és előtanulmányoktól mentesen, csupán önmaguk értékítéletének vezérletével ülhettek be a filmre, hogy először éljék át John Williams felejthetetlen taktusait (hogy még véletlenül se a vászonra beúszó zagyva prológusra koncentráljanak), hogy aztán a mindig is unalmasnak és csendesnek tartott űrt szinte kettévágja egy csillagromboló, és ebben a szempillanatban filmtörténelem íródjon.

Nem, minket előbb ért utol a Star Wars-jelenség, mint a film maga: könyvek, képek, cikkek (ó, a Pajtás felejthetetlen írásai!) és mindenek előtt a szóbeszéd, amely teljesen belengte a gyerekkorunkat. Így aztán mikor először szembesültünk a filmmel, jó erősen markoltuk a karfát: tudtuk, hogy mire számítsunk. És még így is teljesen elvarázsolódtunk.

Pedig nekünk nem volt vietnámi háborúnk, habár a fásultsághoz elegendő volt a nyugati kultúra megtagadása és KGST-kompatibilis mesék – valljuk be – sokkal egyhangúbb sulykolása (na jó, a Noszov féle Nemtudomka kalandjai engem még a Skywalker családfánál is jobban izgattak). De a Star Warsnak még a vörös szigor sem tudott ellenállni; egy kicsit késleltette, megkerülni viszont nem tudta. Ment a vérmes protezsálás, de mindez semmi volt ahhoz képest, ahogy az amerikai kritikusok a filmet fogadták. „Darabos és ostoba történet, sekélyes karakterek” – sikoltotta egyikük. Ezek a felszínes megnyilvánulások teljesen hidegen hagyták a közönséget, ám a kritikusok sértődése bizonyos fokon érthető: a Star Wars után többé már semmi sem lehetett ugyanolyan. Bemutatását követően a film kicsit lassan, aztán őrjítően gyorsan vált minden idők legjövedelmezőbb produkciójává, és ezzel egy időben a klasszikus hollywoodi film ki is múlt. A közönség Spielberg Jawsától és Lucas Star Warsától kezdve hanyagolta a Keresztapa-jellegű filmeket, a nyár szépen feltöltődött látványmozikkal, és ezek hozták a legnagyobb pénzeket a konyhára.

Nem csupán a hollywoodi naptár rendeződött át teljesen, a stúdiók újra felfedezték a franchise-ban rejlő lehetőségéket, és egyre-másra nyíltak a produkciós irodák, melyek saját tőkéből finanszírozott filmeket gyártottak, s a nagy stúdiókkal csupán forgalmazási szerződéseket kötöttek. És persze újra divatba jött a tudományos fantasztikum: beviharzott a nyolcadik utas, a Disney átbukdácsolt A fekete lyukon, a Universal (az a Universal, amely az American Graffitti sikere ellenére sem kért a Star Warsból) gyorsan összetákolta a Battlestar Galacticát, és Dino De Laurentiis is megvalósította a Flash Gordon filmváltozatát, amelybe jól bele is bukott. Ő biztosan nem olyan tudatosan, hidegfejjel építkezett, mint Lucas, aki annak idején maga is Alex Raymond képregényét szerette volna vászonra adaptálni, végül ott kötött ki, hogy megalkotta a saját univerzumát.

Tagadhatatlan, hogy Lucas létező (és meglehetősen kopottas) ötletek felhasználásával alakította ki a maga birodalmát; a Star Wars struktúrája ötvözte a gyermekmesék, régi kalandregények és különböző népek mitológiáinak legfőbb ismérveit. Ezekben a legfontosabb közös pont a helyszín volt: a mesékhez hasonlóan a mítoszok is „az üveghegyen és a kerekerdőn túl” játszódtak, különleges, ismeretlen birodalmakban, melyekben a talpraesett parasztlegény vagy katona megküzdött a gonosz rezsimmel, vagy teljesített egy egyszerű, de veszedelmes küldetést, melynek végén elnyerte méltó jutalmát. Lucas ezt az alapötletet modernizálta: a történetet és hőseit a világűrbe teleportálta, ahol John W. Campbell és Ray Bradbury teremtményei mellett még bőségesen akadt hely egy színpadias történet harsány előadására (talán innen származik az űropera titulus?).

Bár John Ford hatása az Attack of the Clones esetén jobban érezhető, a The Searchers egy-két ismérve már a Tatooine-on ragadt Luke Skywalker és Owen bácsi ellentétéből is visszaköszön. A filmet ezen felül is áthatja némi cowboy-érzés, a bunyó a Mos Eisley-i kocsmában, Kenobi és Vader összecsapása fénykardok helyett coltokkal is elképzelhető, Han Solo pedig a törvényenkívüli bandita sztereotípiája – caskhogy ő fénysebességű paripán lovagol. Darth Vader a klasszikus gonosz mintaképe, fekete ruhájában és álarcban a középkor háborús uraira emlékeztet, hátborzongató légzése és ellentmondást nem tűrő hangja pedig azt a benyomást kelti, hogy ezt az embert(?) a fájdalom ígéretével nem lehet megtörni.

S hogy miről szól a Star Wars? A nagy kalandról, természetesen. Űrcsatákról, kardpárbajokról, a jó és rossz harcáról, a szerelem erejéről, a barátság és a testvériség szentségéről, meg egy űrmajomról, amely nagy és szőrös és nem értem, mit hadovál! A film pofonegyszerű történetét átitató Erő misztikuma jelentette azt az adalékanyagot, amely a meséből mitológiát varázsolt. Mint ahogy Tolkien világát az Egy Gyűrű, Artúr király legendáját az Excalibur, a Csillagok háborúját az Erő mozgatja. Az Erő két oldala az, melyet azóta megannyiszor körbejártunk, de a The Phantom Meance bemutatásáig nem sikerült megfejtenünk. Ez a titok élteti, ez adja a Star Wars galaxis sava-borsát.

Legalábbis az első rész esetében még így volt. Aztán a zseniális folytatásban – amelyben kevesen hittek – valami egészen más tényező, egy teljesen hétköznapi, de nagyon is jelentős dolog került előtérbe: mégpedig a család. Az 1980-ban bemutatott The Empire Strikes Back olyasmit művelt, melyet látványmozi sem előtte, sem utána nem tudott megismételni (talán James Cameron munkásságának bizonyos fejezeteit leszámítva): mélységet adott a karakternek, áthangolta a történetet, s lám, megszeretette azt a kritikusokkal. Mi, nézők jártunk a legjobban, hisz a Star Wars csodás univerzuma a második részben újabb dimenziókra lelt. Nem merült ki új helyszínek, ellenfelek, járművek bevetésével, hanem továbbgondolta a mesét. Mondhatni, magasabb szintre lépett.

Az biztos, hogy Lucasban már akkor ott érlelődött a folytatás (egyesek szerint egy kilenc epizódból álló saga) gondolata, mikor lefirkantotta a film első, 14 oldalas tervezetét. De hogy miről szóljon a folytatás, az csupán a Star Wars bemutatása után kezdte el foglalkoztatni a rendezőt. Könnyen megtehette volna, hogy kiadja kezéből fejőstehenét, hogy onnantól kezdve egyik csecsén lógva, hátratett kézzel élvezze az életet, de Lucas nem így tett. Arról viszont szó sem lehetett, hogy még egyszer előadja ugyanazt a mutatványt, ezért forgatókönyvírójával, Lawrence Kasdannal közösen elhatároztak, hogy áthangszerelik a történetet. A folytatás nem csupán anyagi (Lucas saját zsebből fedezte a forgatást), hanem erkölcsi kockázata is sorsdöntő volt: ha az új kép beválik, a Star Wars kozmosz ajtaja szélesre tárul, a lehetőségek tárháza pedig kimeríthetetlenné válik; de ha a közönség nem eszi meg az új módit, akkor Lucas tönkremegy.

A The Empire Strikes Back gyönyörűen nyit: a Hoth jégbolygóján a birodalmi lépegetők ellen megvívott csata máris egy új és izgalmas oldaláról mutatja be a Star Wars világát: sok nézőben ekkor tudatosul csak, hogy a csillagok közt tényleg háború dúl. Ezt a csatát a Birodalom nyeri; hőseinknek menekülniük kell, méghozzá külön utakat járva: míg az A New Hope a nagy találkozások filmje, az Empire az elválásoké. Luke, Leia és Han bejárja a poklok poklát, az út végén csalárdság, keserűség és egy szörnyű felismerés várja őket. Klasszikus momentum és nem várt drámai fordulat a könnyen belakható galaxisban. Lucas oda ütött, ahol a legjobban fájhatott: intergalaktikus családi drámát faragott a mesefilmből. A nézők puhára főzve csüngtek a film végén. A reménysugártól szerencsére nem fosztottak meg a nézőt (végtére is valamiből össze kell rakni a harmadik részt), de nem is ajándékozták meg a tündérmeséket záró teljes megnyugvás elégedett érzésével. Az egyszeri ember kérdésektől zsongó fejjel támolygott ki a moziból: olyan kérdésektől, melyekre a The Return of the Jedi válaszol majd.

Az Empire feszült mozi, fantasztikusan jól felépített struktúrát követ: a trilógia szíve, egyszerre szedi rendbe az első film csintalan játékosságát, és meghatározó mértékben hat ki a harmadik film menetére. Lucas jóval nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott, mint az első film esetében: annak olcsóságát gyors vágással és szerény beállításokkal álcázta (gondolj csak Mos Eisley-re vagy kifejezetten a kocsmajelenetre - ma már egy fan-movie is grandiózusabb); a rendezést magára vállaló Irvin Kershner - Lucas egykori tanára - vezényletével a kamera most jóval nyugodtabban mozog, hajlamos elveszni a részletekben, és van is miben! A The Empire Strikes Back látványvilága ragadott a legjobban magával: Bespin lebegő városai, a verhetetlen aszteroida-mező vagy Dagobah mocsarai.

Kár, hogy az 1983-as The Return of the Jedi már nem tudta hozni ezt a színvonalat. Gyerekfejjel mindenképp ez az epizód a legélvezetesebb: az Empire kiszámíthatatlanságával szemben (hisz ki gondolta volna, hogy Yoda olyan lesz, amilyen, Lando pedig nem is olyan politikailag korrekt figura, mint gondolnád) ez a bejárt utat követi: ha úgy tetszik, elismétli az előző filmek emblematikus jeleneteit felnagyított formában. Jellemfejlődést csupán a Mark Hamill alakította Luke Skywalker tud felmutatni (hol van ő már az első rész bohém suhancához képest?), az új helyszínek varázslatosak, kár, hogy a benépesítésük felemás (az ewokok szerepeltetése minden kétséget kizárólag merchandise-okokból történt). A lezárás viszont nagyon erősre sikeredett – a trilógia a Star Wars saga legérzelmesebb jelenetével ér véget, és ez így van rendjén, hisz amint a könnyek felszáradtak, az ember legszívesebben máris visszatért a messzi-messzi galaxisba…

Ezzel én is így voltam, s ezúttal már a majomtól sem rettegtem.

Kapcsolódó anyag:
Star Wars: The Prequel Trilogy - kritika
Star Wars The Complete Saga - BD-teszt