A nagy őszi európai indie dömping első etapjának filmjeiről olvashattok rövideket. A tovább mögé kattintva a következő filmekről lesz szó:

Csicska (r.: Till Attila) - hazai bemutató: 2011. szeptember 15.

Happy Happy (r.: Anne Sewitsky) - hazai bemutató: 2011. szeptember 15.

Srác a biciklivel (r.: Jean-Pierre és Luc Dardenne) - hazai bemutató: 2011. szeptember 22.

Így ért véget a nyaram (r.: Alekszej Popogrebszkij) - hazai bemutató: 2011. szeptember 22.

A nagy őszi európai indie dömping első etapjának filmjeiről olvashattok rövideket:

Csicska

Nem hiszem, hogy nagy újdonságot fogok mondani: Till Attila tud rendezni. Ismeri a filmkészítés apró fortélyait, a technikáját - még néhány "múlttal" rendelkező magyar direktornál is jobban. Ért a színészekhez, tud érdekeset mondani és bár az egyéni hangon még bőven lenne mit csiszolni, Till Attila abszolút jó úton halad. Most például itt van nekünk ez a szemlenyertes Csicska, benne egy tanyasi családdal, akik szó szerint megvásárolnak egy még náluk is szegényebb szerencsétlent, aki a rabszolgájuk lesz. Menekülési útvonal nincs, azt tesznek vele, amit akarnak.

Van itt nagy magyar valóság és kis magyar abszurd, de mindez kevés. Tényleg minden a helyén van, és mégsem jó ez így. De mielőtt belekavarodnék a saját ellentéteimbe, kibököm a lényeget: ez az egész nagyjátékfilm után kiált. A pontszámom is ennek szól. A Csicska nem közepes, de lehetne sokkal jobb is - és Attila meg is tudná csinálni.

Happy Happy (Sykt lykkelig)

Adott egy svéd háziasszony egy Isten háta mögötti házikóban, aki a nem túl kommunikatív - és mint később kiderül, az ágyban sem túl buzgó - férje mellett egész egyszerűen unatkozik. Szóval kapóra jön a szomszéd házba beköltöző nagyvárosi család, akik egy pillanat alatt felkeltik a nő érdeklődését. Először csak a "végre történik valami" érzése izgatja fel a nőt, később viszont már a szomszéd férje is zöldebb lesz, akivel gyorsan viszonyt is kezd, s ennek az lesz a vége, hogy előbb kisebb, aztán nagyobb titkokra derül fény.

Ezerszer láttunk már hasonlót, de ilyet még biztosan nem. Először is skandináv film létére ez most még a délebbre élő embert is képes harsányan megkacagtatni, ugyanakkor benne van mindaz, amiért annyira szeretjük az északi vígjátékokat: a hamisítatlan skandináv hangulat, a hollywoodi normákra fittyet hányó humor (a fehér kisfiú például nagyon kedélyesen játszik rabszolgásat a néger szomszéddal) és a szerethetően bugyuta karakterek, akiket valószínűleg egyenesen Fargóból és a Hajrá boldogságból telepítettek át ebbe a jégmezőbe.

Szóval senki ne dőljön be annak, hogy ezt a filmet művészmozik játsszák (sajnos itt tartunk, az értelmesebb szórakoztató film már művészet): ez egy bárki számára fogyasztható, kifejezetten kellemes darab, ami ugyan sok újat nem mond, de a szokott passzusokat legalább színvonalasan szállítja. Szóval irány a mozi, főleg ha szeretnétek tudni, hogy lehet Activity-ben lerajzolni azt, hogy "AIDS".

Srác a biciklivel (Le gamin au vélo)

A Dardenne fivérek neve mára már egybe forrt a szociálisan érzékeny (de nem érzelmes!) drámákkal, melyek elsősorban a belga középosztály problémáira reflektálnak, de filmjeikben mégis ott van az univerzális, a "bárhol, bármikor megtörténhet" érzése. Szóval semmi meglepő nincs abban, hogy a Scrác a biciklivel ezt a hagyományt folytatja, ezúttal egy kisfiú szemszögéből, akit apja intézetbe ad, majd ígérete ellenére nem jön vissza érte. A kisfiú megszökik, és ekkor akad össze Samathával, aki visszavásárolja a fiú biciklijét, és hétvégenként elhozza az intézetből.

Különös és szép történet ez a korai felnőtté válásról, melynek során egy gyereknek kell megtanulnia, hogy mi és ki az igazán fontos az életben, és hogy milyen döntéseket érdemes és melyeket muszáj meghozni. Talán miatta, talán a téma miatt ez az alkotás most egy kicsit színesebb és egy kicsit pozitívabb hangvételű mint a Dardenne-standard, de nagyon jól áll neki. Ami viszont nem áll jól, az a kapkodás. Egyik pillanatban még az apa döntésén bosszankodunk, a másikban meg már azon aggódunk, nehogy rossz társaságba keveredjen a főhős. Néha túl hirtelen történnek dolgok, olykor pedig nem kap elég hangsúlyt egy-egy esemény (például amikor Samatha barátja döntés elé állítja a nőt). Még az a szerencse, hogy ez nem kezdi ki nagyon a film hitelét, de arra bőven elég, hogy a páros életművében ezt csak egy csuklógyakorlatnak nevezzük - ami azért még mindig bőven átlag feletti.

Így ért véget a nyaram (Kak ja provjol etyim letom)

Két férfi, teljesen egyedül egy sarkvidék környéki meteorológiai állomáson. Felkelnek, esznek, isznak, bizonyos időközönként ellenőrzik a műszereket, majd továbbítják az adatokat - minden nap újra meg újra. Nem hangzik valami izgalmasan, és valóban, az Így ért véget a nyaram lassú film. Lassú, de nem unalmas. Senki ne vizionáljon maga előtt két percig a semmibe meredő emberekre - még annak ellenére se, hogy a kézzel fogható cselekmény a film első egy órájában tényleg csak erre a monoton napi rutinra támaszkodik, mivel ezt a rutint a rendező arra használja, hogy gyönyörűen kibontsa szereplők kapcsolatát.

Az idősebbik már évek óta itt itt tartózkodik, számára a helynek történelme és szelleme van, míg a fiatal csak most érkezett és nem leli az áhított nagy kalandot. Az öreg, mint valami apafigura, szeretné átadni a tapasztalatait és megregulázni az egész nap a számítógépe előtt ülő, a szabályokon sokszor átsikló ifjút, amire az daccal vegyes tisztelettel válaszol.  Így megy ez egészen addig a pontig, míg meg nem érkezik az a nagy üzenet, amit a fiú nem mer átadni. A film innentől kisiklik a szürke hétköznapokból és a generációs ellentétek problémakörét felváltja a magány, a kiszolgáltatottság és az ösztönök.

Lírai film lévén a cselekmény helyett a képek "beszélnek", a rendező minden más zavaró tényezőt kiiktat, vagyis nem dramatizál. Ez a kietlen és zord táj (amit Pavel Kosztomarov gyönyörű képei tesznek még nyomasztóbbá és még grandiózusabbá) tökéletes helyszín hozzá, hogy ne csak illusztrálja, de fel is erősítse a két férfi drámáját - és teszi ezt úgy, hogy a Nem vénnek való vidék óta nem volt ilyen hangsúlyos és szuggesztív a csend és a képek egyvelege. De azért ne menjünk el a film két motorja, Szergej Puszkepalisz és Grigorij Dobrigyin mellett, akik nem véletlenül tették zsebre a Berlini Filmfesztivál legjobb színésznek járó díját. Nekik nem csak a kevés cselekmény, de a kevés (bár minden szavában fontos) dialógus mellett kellett közvetíteniük a fentebb felsorolt érzéseket és érzelmeket. Mondanom sem kell, elsőosztályú munkát végeztek: jó lenne újra látni őket; mint ahogy Alekszej Popogrebszkij rendező következő munkáját is, aki ha nem is írja újra a filmtörténetet, piszkosul érti a dolgát.