Ha már a végéről lesz szó, kezdjük a végén: a Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész jó.
Ha már a végéről lesz szó, kezdjük a végén: a Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész jó.
Tulajdonképpen nem is lehetett ez másképp: hét film vezetett el idáig, úgyhogy volt bőven idő megalapozni mindent. Ennek köszönhetően senki nem fog olyasmiket kérdezni, hogy 'ez meg kicsoda?', 'ezt most miért csinálta?' vagy 'ezt meg honnan veszik?', s a tempóra sem lesz panasz; gyorsan történik minden, amennyire csak lehet, ám rohanónak, összecsapottnak a legkevésbé sem nevezhető. Mi több, éppen ezt várja el mindenki. És a lényeg e rövid kijelentésben rejlik: a Harry Potter-sorozat záróakkordja éppen azt nyújtja, amit a néző elvár. Az összes szereplő harcba áll, s megtörténik a végső összecsapás, a Roxfortban, ott, ahol elkezdődött az egész, s amilyen színesnek és varázslatosnak láttatták kilenc és fél évvel ezelőtt e vidéket, olyannyira sivár és lepusztult most. Amennyire esetlenek voltak a fiatal színészek, olyannyira uralják most szerepeiket, s végre mindhármójuk révbe ér, ki-ki a maga, régóta kijelölt ösvényén.
A Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. részét látva az is világossá válik, nem pusztán üzleti megfontolásból volt jó ötlet kettészelni az utolsó regényt. Nem egy szempontból tér el élesen a tavaly novemberi és a mostani felvonás, de a legszembetűnőbb az események folyásának sebességében van; míg akkor hosszú tízperceket elmélkedtek hőseink egy erdőszéli kőrakáson, addig itt az ellenség a fejük fölül bontja az elemeket, miközben kitalálják, hogyan is tovább. Akkor Harry mellett két barátja is a középpontban állt, itt viszont a címszereplő, na és persze nemezise kerül reflektorfénybe. Voldemort testközeli veszélyt jelent immáron mindenkire, fenyegető suttogása behatol mindenki fejébe: a néző is érzi, nincs hová menekülni, az ellenállás pedig csak egy ideig tartható (és az egyetlen esély, ha a kiválasztott megsemmisíti a sötét nagyúr erejét jelentő apró tárgyat...ismerős, nemde?). A feszültség, az izgalom valódi, talán a legerőteljesebb az eddigiek közül, mert itt már nem kell kíméletesnek lenni, nem kell tartogatni a (mellék)szereplőket a következő részre.
És nem csak a színészek és a cselekményszövés erősített be: David Yates előtt is emelem kalapom, tekintve, hogy A Főnix Rendjét látva én személy szerint alaposan elhibázott lépésnek tartottam az ő kezébe adni a gyeplőt. Azóta viszont részről részre egyre inkább ráérzett, miként érheti el a lehető legjobb hatást. Na persze, néhány dologtól egyszerűen képtelenség szabadulni, úgyhogy itt is előfordul egy személy megtapsolása, ami mifelénk teljesen idegen gesztus, s időnként még mindig suta egy-egy érzelmes vagy egyéb egyéni jelenet, de hát nem szabad elfeledni, hogy gyerekek a történet szereplői, bármennyire is komollyá edzették őket a körülmények.
A Harry Pottert is a körülmények edzették komoly filmmé. A változó rendezők, szemléletek, elvárások mellett a magától értetődő módon is azzá érett: A bölcsek kövében még nekünk is csak egy kivehetetlen arc volt a gonosz, nem törődtünk vele túlzottan, ám növekedésével, erőre kapásával maguk a filmek is egyre hagyták hátra a játékosságot, az olyan kalandokat, amik az egyszerű felfedezésről, a lebukás megúszásáról szóltak, s a legrosszabb, ami történhetett, a büntetőfeladat volt. Most a címben is ott virít a halál, ami egy mikulásnak öltöztetett Dumbledore-ral nyomatékosított karácsonyi filmben, mint amit az első könyvből fabrikáltak az alkotók, elég valószínűtlennek hatott volna. És valahogy azt is nehéz elképzelni, hogy ennyi volt. Bár a film kísérletet tesz rá, hogy emlékeztessen minket arra, aki látszólag nincs velünk, bennünk él, satöbbi, satöbbi, azért az ilyesmi még a teljes mértékig kielégítő befejezés mellett is kedvetlenítő tud lenni. De szerencsére, bármikor újranézhetjük a teljes történetet, s talán érdemes fontolóra venni az eltérő hangvételükből fakadóan kevéssé meggyőző első részek átértékelését is, hiszen ahogy mondani szokás, minden jó, ha jó a vége. Márpedig a Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész jó.