Ugyan gyűjtögetni kellett hozzá a bátorságot (és a szabad perceket), de ideje volt már nagyító alá venni minden idők legjobb horrorfilmjét (amely minden idők egyik legjobb sci-fije is egyben). A következő sorokban főleg születésről és halálról lesz szó.
Mikor Hitchcockot arra kérték, definiálja a suspense fogalmát, a rendező elmosolyodott és azt mondta: "Képzelje azt, hogy egy bomba ketyeg az asztal alatt! Ha a bomba felrobban, az akció, ha nem, az suspense." Ridley Scott második játékfilmjének címszereplője, az Idegen is az a fajta bomba, amely ketyeg, de nem robban: az azóta emblematikussá vált szörnyeteg a film egésze alatt csupán néhány másodperc erejéig látható, s ezekben a pillanatokban sem fedi fel magát teljesen.
A hetvenes évek horror-reneszánszának egyik legmarkánsabb képviselője, az Alien ereje nem híres-hírhedt főszereplőjének explicit bemutatásában rejlik, hanem a várakozás perceiben. A néző halálra vált arccal figyeli a képernyőt (szerencsésebbek a vásznat), s azért rimánkodik, hogy az a zaj csak láncoktól származzon, s "jaj, az a mozgolódás ott a sarokban ugye csak a macska"? Az esetek többségében tényleg csak Jones, a kandúr csinálja a kalamajkát, ahogy azt a horrorfilmek elmaradhatatlan mellékszereplőjétől el is várható. Többnyire ő a ludas, de nem mindig.
Alig két évvel George Lucas könnyen belakható, barátságos univerzum-szagájának nyitó epizódját követően az Alien a végtelen űr egy egészen más szegletébe látogatott el. Már a film szlogenje ("Az űrben senki sem hallja, ha sikoltasz.") is azt sugallja, a hideg feketeség nem kínál kalandokat, új dolgok kezdetét, csupán végzetet, halált. Könyörtelen, kíméletlen halált.Ridley Scott vérfagyasztó mesterműve lassan krisztusi korba ér: lehet, hogy időközben már rengeteg vér lefolyt a celluloid-világ gyilkos lakóinak késén, ám az Alien még mindig akkorát üt, mint hajdanán.
Mikor Dan O'Bannon és Ronald Shusett fejében először megfogant az űrbéli szörnyfilm ötlete, álmukban sem gondolták volna, micsoda rémséget szabadítanak rá a világra. Ők csupán gyors pénzhez szerettek volna jutni a nyögvenyelős, pár nap alatt összeütött szkript értékesítésével, s már az is megtiszteltetés lett volna számukra, ha Roger Corman érdeklődést mutat a sztori iránt. Számos stúdió visszadobta az írást, végül az a Walter Hill talált benne fantáziát, aki kemény gyerekekről szóló filmjeivel már letette névjegyét Hollywoodban. Hill tisztában volt vele, hogy a szkript akkori állapotában megfilmesíthetetlen, ám tetszett neki a történet központi problematikája: össze vagy zárva egy mindennél veszélyesebb ragadozóval, s nem tehetsz ellene semmit; ha megölöd, meghalsz te is. Mit lépsz?
Walter Hill leült O'Bannonnal és Shusett-tel, s mondhatni, nulláról kezdték újra a forgatókönyvet. A szereplőket és a környezetet lecserélték, a párbeszédeket újraírták, s a cselekményt is nagymértékben módosították. Hillnek köszönhető az is, hogy a 20th Century Fox vonakodva bár, de rábólintott a tervezetre, s 4.5 milliós költségvetést ígért meg az íróproducernek azzal a feltétellel, hogy Hill találjon egy rátermett rendezőt. Miután több nevesebb direktor is visszautasította a felkérést, Walter Hill a fiatalabb generációhoz fordult. Így lelt rá a brit Ridley Scottra, aki ugyan addigra már több ezer(!) reklámfilmet leforgatott, viszont csak egyetlen játékfilmet. Akkoriban még nem feltétlenül adta magát a mára már standard szokás, hogy a sikeres reklámfilmes egyszeriben Hollywood figyelmének központjába kerüljön.
És Scott komolyan vette a lehetőséget. Megbízatását azzal kezdte, hogy minden korábbi elképzelést szemétre vágott, s felkérte a filmes berkekben addig ismeretlen, svájci illetőségű H.R. Gigert, az úgynevezett "biomechanikus" képzőművészet nagymesterét (műveiben groteszk és idegenszerű kreatúrák folytattak szexuális aktust szürreális körülmények között), hogy segédkezzen a film címszereplőjének, illetve az idegen környezet megalkotásában. A film látványvilága magáért beszél, újszerűségét a Filmakadémia 1980-ban Oscar-díjjal jutalmazta. De Giger víziói - melyekhez azért az E.T. megtervezéséről híres Carlo Rambaldi is rendesen besegített - önmagukban nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy a film rémálmaink otthonos szereplőjévé váljon (gondoljunk csak Silre... hogy kire?); a rendező zsenije, s a jól felépített sztori együttesen emelte ki a filmet a hasonszőrű rémtermékek tömkelegéből.
A jó sztori nem feltétlenül takar bonyolult sztorit. Robosztus teherhajó úszik csendesen az űrben (na jó, Star Wars-i mércéhez képest csendesen); rakománya 20 millió tonna ásványi érc, személyzete hét fő. Áhhá, szóval innen a "zseniális" magyar cím! Jóval azelőtt, hogy elérné úticélját, a Földet, a hajó központi számítógépe felébreszti a csapatot, mivel a közeli, még nem feltérképezett rendszerből segélyhívást észlel, melyet ki kell vizsgálni. A szerződésben is szerepel egy ilyen klauzula. A Nostromo kapitánya, Dallas (Tom Skerritt) sztoikus nyugalommal fogadja az utasítást, emberei körében azonban megtapasztalható némi nyugtalanság. A hajó műszerésze, Parker (Yaphet Kotto) és hűséges segédje, Brett (Harry Dean Stanton) leginkább a bérük s az esetleges bónusz miatt aggódnak, Ash (Ian Holm) és Kane (John Hurt) a felfedezés miatt izgatottak, Lambert (Veronica Carthwright) pedig egyenesen az életét félti. Egyedül csak Ripley (Sigourney Weaver) követi kommentár nélkül a parancsot.
Leszállnak a jel forrásául szolgáló bolygó barátságtalan felszínére, ahol egy idegen űrhajóra bukkannak. Dallas, Lambert és Kane indul az ismeretlen eredetű hajó felfedezésére, s hamarosan meg is találják a pilóta megkövesedett csontvázát (ő lenne a Space Jockey elhíresült fazon, aki felejthető magyar könyveken túl hamarosan ismét főszerepet kap a Promethus című, jövőre bemutatandó új sci-fiben, melyet megint csak Scott dirigál). Eme idegen lény mellkasából mintha kirobbant volna valami... Később Kane még ennél is nagyobb felfedezést tesz: egy függőleges járatban leereszkedve hangárméretű helyiségbe jut, ahol bőrszerű anyagból lévő tojások ezreit találja.
Oké, itt álljunk meg. A sztori további boncolgatása nem csak unalmas, hanem filmtörténeti bűncselekmény is lenne egyben. Ha felidézzük magunkban a hetvenes évek legsikerültebb horrorjait, ezek közül csak vajmi kevés turkál a zsigerek között: még a korszak legerőszakosabb alkotásában, a The Texas Chainsaw Massacre-ben is meglepően kevés vér folyik. Mint pl. John Carpenter mesterműve, a Halloween, így Bőrpofa kalandjai és az Alien is a megfelelő atmoszféra megteremtésére helyezi a hangsúlyt. Ridley Scott filmje nem csap a lovak közé, kellő időt szentel annak, hogy bemutassa a teherhajó méreteit, lassú, csendes képeivel pedig érezhetővé teszi az idő múlását; ahogy a kamera módszeresen végigpásztázza a kihalt hajót, a magány nyomasztó érzése szinte kézzelfoghatóvá válik. Egy idegen világban járunk, melyet ugyan a jövő embere épített, de úgy tűnik, az alkotófolyamatban a lakályosság volt a legutolsó szempont.
A film szereplőiről nehéz lenne azt állítani, hogy hősök: egyszerű munkásemberek ők, akik puszta megélhetésből teszik a dolgukat, s ugyan felismerik a felfedezés jelentősségét, nem szívesen szakadnak ki megszokott világukból, nem kívánnak megdicsőülni, csupán minél hamarabb haza akarnak jutni. A filmnek amúgy sincs igazi humán főszereplője. Ripley karaktere itt még egyáltalán nem lóg ki a masszából: ugyanolyan közember ő is, mint bármelyikük (más filmekben az ilyen, "by the book" stréberek az első három között harapnak fűbe). Az eredeti forgatókönyvben is csupán vezetéknevek voltak megadva, s az íróknak egyáltalán nem voltak kikötéseik arra nézve, hogy melyik szereplő nő, melyik férfi. A néző először úgy érezheti, Kane a főhős (ő ébred először a mélyhűtött álomból, és később ő teszi a legnagyobb felfedezést), aztán azt, hogy Dallas (ő a hajó kapitánya, ő a döntő erő), végül aztán feladja: innentől kezdve bármi megtörténhet.
Szóva az emberek között nincs főhős, a film igazi főszereplője az a bizonyos nyolcadik utas, aki amint beteszi a lábát a fedélzetre, máris megkezdi hatékony és végzetes tevékenységét. Az Idegen távoli rokona a Dolognak, amely szintén izolált környezetben szedte áldozatait, időről időre megújult formát öltve. Sem a szereplők, sem a néző nem tudják, mire képes az ellenfél, s minden egyes feltűnésekor vérfagyasztó meglepetést fog szerezni, azt garantálhatom. Scott sem készítette fel teljes mértékig színészeit arra, hogy a következő jelenetben mire számítsanak, így aztán a sápadt, rémült arcok, s a sikolyok, kiáltások többnyire azért tűnnek valódinak, mert azok is.
Scott egyszer azt nyilatkozta, hogy az Alienre három produkció hatott: a 2001: A Space Odyssey, a The Texas Chainsaw Massacre, s talán érdekes módon, a Star Wars. Az első két választás érthető, ám Lucas űroperája hangulatában nem is eshetne messzebb az Alientől, de ha jobban beleásod magad, akkor mégis felfedezhetsz néhány rokoni szálak. A felületes összevetés (mindkét filmben hangoskodik az űr!) mögött ott bujkálnak a korszak politikai nézetei. Amerika még nem lábalt ki teljesen a vietnámi háború okozta traumából: a nép csalódott a vezetőségben, csalódott Nixonban, a világ pedig keserűen vette tudomásul, hogy a Népek Csendőre nem mindig üt jó helyre. Az irányítottság paranoiája, a vezetés elleni lázadás ugyanúgy része a Star Wars történetszövésének, mint az Alien rémtörténetének. Nem is rossz alapvetés ez egy egyszerű űrhorrortól, nem igaz?
Rendezői változat
Az Alien huszonöt éves évfordulója alkalmából Ridley Scott lefújta a port a filmről, képét, hangját felújíttatta, s a kor elvárásainak megfelelően újravágta. Úgy tűnik, a rendező meglátása szerint a kor azt várja el, hogy a film pörögjön, a beállítások szaporán váltsák egymást, a vágás pattogós, a tempó pedig sebes legyen. Legfőbbképp az Alien első felét nyirbálta meg: nekem olybá tűnt, hogy a szereplők szélsebesen, óvatlanul rohannak végzetükbe, mintha üldöznék őket. A siettetésnek meg is lett az eredménye: a film atmoszférája sérült, átélés helyett száraz rémüldözés lett a jussunk, ezáltal az Alien már-már B-kategóriás szintre süllyedt - betöltve azt a szerepet, melyet eredetileg szántak neki.
Scott már az egykori lézerlemezes változat kedvéért is feltúrta a Fox londoni raktárát elveszett jelenetek után kutatva. Talált is jó párat, köztük olyanokat is, melyek kendőzetlenül, teljes egészében mutatják az idegen lényt. Ezek a feltételek megtörték volna a varázst, hisz látható, hogy az űrlény nem más, mint egy jelmezbe bujtatott ember. Szerencsére ezek a szcénák kimaradtak a rendezői változatból, bekerült viszont a sokak által vitatott "selyemgubó" jelenet, amely ugyan rendkívül explicit, s egy csomó kérdést tesz fel (éléskamra ez? netalántán fészek?), viszont rendesen lelassítja a finálét.
Ridley Scott azon kevés rendezők közé tartozik, akik nem úgy képzelik el a rendezői változatot, mint valami hosszabb, alaposabb tanulmányt a film rajongói számára: az Alien 2003-as vágása ugyanis néhány perccel rövidebb az eredeti moziváltozatnál. Anno a Blade Runner rendezői vágása is rövidebb volt az 1982-es változatnál.
Az oldalon található tartalmak kizárólag
