Egészen megdöbbentő, hogy már több, mint tíz éve, hogy a SPACED első része adásba került a brit televízióban. Edgar Wright, Simon Pegg és Jessica Hynes két évadot megélt szerelemgyermeke nem csak a Wright-Pegg kettős és Nick Frost zseniális munkakapcsolatának első állomása, de önmagában is figyelemreméltó darab: egy egész generáció popkultúrájának összefoglalása, mely a humor és a tisztelet tökéletes keverékével közelít a hetvenes-nyolcvanas évek összes meghatározó amerikai filmjéhez és képregényéhez.

Bár a SHAUN OF THE DEAD és a HOT FUZZ sem szűkölködött hommage téren, ilyen szintű korszakos átfogó jellegre egyik sem törekedett, és első ránézésre ez a Scott Pilgrimre is igaz. Esztétikájában megidézi ugyan a képregény- és videojátékkultúra legfontosabb pontjait, de konkrétumokban nem bővelkedik. De nincs is szüksége rá: olyan lényegretörően, őszintén, de mégis játékosan fogja össze a mai fiatalok legfőbb szorongásait, közös álmait és alapvető gondolkodásmódját, hogy nem csak a SPACED egyenes ági leszármazottjának tekinthető, de... egye fene, leírom végre:

Véleményem szerint a SCOTT PILGRIM VS THE WORLD nem csak az év filmje, de az új évezred generációjának egyik legfontosabb alkotása is.

Egészen megdöbbentő, hogy már több, mint tíz éve, hogy a SPACED első része adásba került a brit televízióban. Edgar Wright, Simon Pegg és Jessica Hynes két évadot megélt szerelemgyermeke nem csak a Wright-Pegg kettős és Nick Frost zseniális munkakapcsolatának első állomása, de önmagában is figyelemreméltó darab: egy egész generáció popkultúrájának összefoglalása, mely a humor és a tisztelet tökéletes keverékével közelít a hetvenes-nyolcvanas évek összes meghatározó amerikai filmjéhez és képregényéhez.

Bár a SHAUN OF THE DEAD és a HOT FUZZ sem szűkölködött hommage téren, ilyen szintű korszakos átfogó jellegre egyik sem törekedett, és első ránézésre ez a Scott Pilgrimre is igaz. Esztétikájában megidézi ugyan a képregény- és videojátékkultúra legfontosabb pontjait, de konkrétumokban nem bővelkedik. De nincs is szüksége rá: olyan lényegretörően, őszintén, de mégis játékosan fogja össze a mai fiatalok legfőbb szorongásait, közös álmait és alapvető gondolkodásmódját, hogy nem csak a SPACED egyenes ági leszármazottjának tekinthető, de... egye fene, leírom végre:

Véleményem szerint a SCOTT PILGRIM VS THE WORLD nem csak az év filmje, de az új évezred generációjának egyik legfontosabb alkotása is. Persze érthető, ha ez “külső szemmel” nem látható. Ez a film elsősorban életkor, másodsorban szubkultúra alapján szakítja szét közönségét: tapasztalt szemmel harminc év fölött is lehet érte lelkesedni és rácsodálkozni az alapvető filmesztétikai szabálykönyv teljes felülírására, de leginkább mégis imádni vagy utálni szokás - születési időtől és gyerekszobától függően.

A korábbi Wright mozik mellett a film a CLERKS-t is megidézi: Kevin Smith debütálása is popkulturális utalások erdejével övezve beszélt a kor párkapcsolatairól, és lángoló katanák ide, sárkányként manifesztálodó zenei párbaj oda, végeredményben Scott Pilgrim története is egy fiúról meg egy (két) lányról szól, és persze az összes ezzel járó problémáról, mellyel az adott generációnak szembe kell néznie: jelen esetben ez főképp figyelemhiányban, folyamatos kedvetlenségben, identitásválságban és mindenekelőtt teljes kommunikációképtelenségben jelentkezik (ez utóbbi problémának Fincher is szentelt idén egy mozit, melyről egyesek még mindig azt hiszik, hogy “a Facebookról szól”).

A film azonban nem csak feltár, de tanítani is igyekszik. Bölcsességei jelentős részét már ezerszer hallottuk (önbecsülésre, kitartásra, felelősségvállalásra utasítja a fiatalokat), de egyrészt ezeket kellő öniróniával kezeli (“mintha tanultam volna valamit” - mondja Scott végtelenül unott, érdektelen hangon), másrészt nem sok filmet tudnék említeni, melyben, miután a főhős számtalan csatát vívott álmai hölgyéért, azt suttogják a néző fülébe: “na, ezt ne tedd!” A hangsúly a suttogáson van, hiszen mondjon bármennyit az aktuális problémákról, Wright filmje elsősorban mégsem prédikál, hanem szórakoztat.

Idén szeptemberig még nem találkoztam filmmel, melyben már a stúdió szignálját is számtalanszor újra akartam nézni. A Scott Pilgrim még jóformán el sem kezdődik, mikor lefekteti a néző felé támasztott kikötéseit: ha nem éltél-haltál (esetleg teszed még most is) a játékokért, képregényekért vagy a rockzenéért, jobban teszed, ha odébb állsz. Ha azonban te is izgatottan ugrálva lelkesedsz azokért a dolgokért, melyek a film hatalmas szívét dobogtatják, készülj fel két órányi önfeledt vigyorgásra. Akárcsak a SPACED vagy a SHAUN OF THE DEAD esetében (idézzük csak fel Nick Frost utolsó vallomását), Wright most is megtartja könnyed, játékos stílusát még a legsötétebb pillanatokban is.

Mikor először láttam, annyit mondtam: ez nem film, ez videojáték. Wright olyan szinten mossa el a médiumok közti határokat, mint még soha senki, de szinte minden trükknek célja, funkciója, és ami a legfontosabb, bájosan infantilis humora van.

Filmnél hűebben művészeti alkotás még nem tudta reprodukálni a valóságot, de a Scott Pilgrim kifordítja címszereplőjét: lelki világáról, gondolatairól ad hibátlan audiovizuális reprezentációt, kezdve az áhított nő megpillantása utáni szétszórstságtól, időtlenségtől (már csak ezekért az egymásba folyó jelenetekért megérdemelne egy Oscar-jelölést a vágás) a gondolkodó- és álomjelenetek zavarbaejtően ismerős szürrealitásáig, és persze az ex-pasik túlbecsüléséig, emberfeletti szintű ellenféllé emeléséig.

Hiszen az egyetlen percig sem kétséges, hogy az alapkonfliktus, az új barátnő hét gonosz exével való könyörtelen küzdelem csak Scott edzett gamer fantáziájának köszönhetően olyan izgalmas, amilyen. A megfelelni akarás, a kisebbségi érzés a kellően kreatív (és gyermeki) elmében épp ilyen formákban jelenhet meg, és az ellenfeleket darabjaikra (illetve érmékre) robbantó diadalok is valójában azok fő szexepiljeinek (vegetarianizmus, Tony Hawk babérjaira törő gördeszkás trükkök, stb.) köddé válásához kapcsolódnak.

Michael Cera nem csak azt bizonyítja, hogy ha kell, bőven megállná a helyét akciósztárként (bár a bunyók elsősorban parodizálnák a műfaj blockbustereit, kevés ennyire élvezetes - és látványos - összecsapást láthattunk az utóbbi időben), de tökéletes arca a film egyszerre idealista és tanácstalan lelkének is. Hiszen hiába a zseniális feelgood soundtrack, a folyamatosan kikacsingató hangvétel, vagy a film üdítően friss, folyamatosan pörgő humora, összességében a SCOTT PILGRIM VS THE WORLD mégsem a képregényekkel vagy kedvenc játékainkkal mutatja a legszorosabb rokonságot.

Antik tragédia ez, melynek saját generációja felett érzett kiábrándultsága és rezignált beletörődése több, mint félelmetes. Az álnok módon happy endnek álcázott konklúzió szerint az emberek nem változnak: a torz személyiségek (mondjuk ki a film szavaival: ribancok) még ha próbálnak is, nem menekülhetnek saját maguk elől, a magukat nekik alárendelő férfiak pedig ugyanazokat a hibákat fogják elkövetni újra és újra.

Elvégre mi a film záróképe? A totális kudarc szimbóluma, melyben ugyanakkor - és ezzel az egyetlen fogással lesz igazi bravúr Wright mozijából - ott van a mindig lehetséges folytatás, az újrakezdés lehetősége. Scott Pilgrim története nem mond mást, mint hogy éljünk akármilyen szar korban, nem lehet mást tenni, mint küzdeni. Nem a szerelemért. Csakis önmagunkért. Az egész világ ellen.