Egyszer mindenki tévedhet. Akár Paul Greengrass is, aki egyik kezével az akciófilm műfaját, a másikkal pedig a kémfilmek poros zsánerét revitalizálta (mindezt egy franchise-on belül), és közben olyan drámákat ujjgyakorlatozott ki, melyek egész egyszerűen leverték a nézőt a lábáról.

WMD = Weapons of Matt Damon

Egyszer mindenki tévedhet. Akár Paul Greengrass is, aki egyik kezével az akciófilm műfaját, a másikkal pedig a kémfilmek poros zsánerét revitalizálta (mindezt egy franchise-on belül), és közben olyan drámákat ujjgyakorlatozott ki, melyek egész egyszerűen leverték a nézőt a lábáról.

Ilyen rezümével a háta mögött nem értem, miért látott fantáziát ebben a bagdadi mesefilmben, amely simán elmenne az 1002. éjszaka sztorijának. Valószínűleg még egészen más jellegű kép lebegett a szeme előtt, mikor néhány éve kézbe vette Rajiv Chandrasekaran tényfeltáró regényét, amely a film alapját szolgáltatta, de az alatt a három év alatt, míg ez a kép átvándorolt a vászonra, a történet nem csupán aktualitását vesztette (az időközben befutott THE HURT LOCKER után elkerülhetetlen a "no még egy iraki haddelhadd" lefokozó titulusa), de szívét, lelkét és mindezzel együtt erejét is elhagyta. És ez igazán szomorú.

Roy Miller törzsőrmester (Matt Damon) úgy menetel 2003-ban, az épp hogy szétcincált Bagdad utcáin, mint valami programozott robot, melyet mindössze két direktíva vezet (1. megtalálni a tömegpusztító fegyvereket, 2. megmenteni sok-sok életet) és ezeket minden adandó alkalommal el is szavalja, hogy még a legutolsó véglény is tudja, hogy miért tolja arcába a flintáját. Ő lehetne a tökéletes katona, ha nem lenne olyan rossz a hatékonysága, ugyanis mind a megtalált TPF-ek (vagy Speier úr laza interpretálásában töm-pusz-fegyek), mind pedig a személyesen megmentett életek száma konstans - azaz zérus -, ennek viszont előbb vagy utóbb az lesz az eredménye, hogy RoyRobotnál beindul az öntudatra ébredés zajos útja, és onnantól kezdve már azt kérdezi mindenkitől, öltönyöstől, egyenruhástól és burnuszostól egyaránt, hogy "vannak itt egyáltalán TPF-ek?".

Aki szökőévente odakapcsol a CNN-re, az tudhatja a választ erre a kérdésre, így az izgalom forrása leginkább abban merül ki, hogy vajh melyik feljebbvalója fogja előbb elhallgattatni ezt a kis paprikajancsit, mielőtt az egész Bush-kormányt magával rántja. Mit gondoltok, ha ez a kupán vágás bekövetkezik, akkor ki lehetne az, aki elterminátorozza magát a végcélig?

Elsősorban nem a GREEN ZONE primitív történetvezetése és még egyszerűbb figurái szállítják a legnagyobb lepattanókat a hollywoodi hülyeség egyetemes mérkőzésén, még csak nem is a meseszerű fordulatok (a Szaddam Husszein vezérkarának titkos tanácskozását leleplező, féllábú Freddy beszlalomozása a képbe annyi hitelt érdemel, mint egy jegesmedve a trópusi szigeten, ehem), hanem hamuba sült okosságai, melyeket a bugyuta arccal felvértezett ellen töröl Miller és ezzel együtt a néző arcába ("nem a maguk dolga, hogy megoldják a mi problémáinkat!").

Hát persze, hisz ez egy nagy stúdiófilm, mellyel a megtépázott rezüméjű Universal akart biztosat kaszálni, de míg a sokkal őszintébb THE HURT LOCKER kimerészkedett a zavarosba, addig a GREEN ZONE a biztonsági zónán belül focizgat. Sőt, mintha maga Greengrass is autópilótán vezényelne: a kézikamerás, testközeli akciójeleneteit megeszik az éjszakai felvételek kásás zavarossága és a szembetűnően rossz CGI. Némi feszültség csak a film utolsó nagy akciójelenetében érezhető, de aligha hiszem, hogy addig marad még bárki is a nézőtéren, akit egy kicsit is érdekel, mire megy ki ez a nagy futkározás (megsúgom, pontosan arra, amire menet közben tippelnél).