Néha-néha hálát adhatunk az égnek, hogy a stúdiókat csak a pénz érdekli. Ha nem így lenne, akkor a LORD OF THE RINGS-ről nem trilógiaként beszélhetnénk - Peter Jackson ugyanis egy kétrészes filmre kalapozott a nagyoknál, akik sorban vágták rá az ajtót, mire az akkoriban még kisnyúl New Line azt mondta, legyen háromrészes -, s ha már a kiwi filmmágusnál tartunk, nem létezne a DISCTRICT 9 sem, amely a legeredetibb idegeninváziós film a, hát... az INDEPENDENCE DAY óta.

Néha-néha hálát adhatunk az égnek, hogy a stúdiókat csak a pénz érdekli. Ha nem így lenne, akkor a LORD OF THE RINGS-ről nem trilógiaként beszélhetnénk - Peter Jackson ugyanis egy kétrészes filmre kalapozott a nagyoknál, akik sorban vágták rá az ajtót, mire az akkoriban még kisnyúl New Line azt mondta, legyen háromrészes -, s ha már a kiwi filmmágusnál tartunk, nem létezne a DISCTRICT 9 sem, amely a legeredetibb idegeninváziós film a, hát... az INDEPENDENCE DAY óta.

A D-9 elsőfilmes író/rendezőjét, Neill Blomkampot ugyanis Peter Jackson vette szárnyai alá, miután megtapasztalta, hogy a Johannesburgban született ifjú milyen reklám- és rövidfilmeket képes prezentálni, s főleg, hogy mennyiből. Első közös projektjük egy monumentális sikerű XBOX játék, a HALO filmes adaptációja lett volna, amely - isten áldja újra a stúdiókat - a jogokat birtokló Universal és Fox veszekedése miatt meghiúsult. Mivel Blomkamp ekkor már egy ideje Új-Zélandon tett-vett és Jackson látta, miféle géniuszt fogott ki magának, felajánlotta, hogy segít pénzt gyűjteni egy kisebb volumenű produkcióra, melynek alapja lehetne mondjuk, a rendező leghíresebb YouTube-videója, az ALIVE IN JOBURG. Így születhetett meg a DISTRICT 9.

Körülményeit tekintve valódi mesterművel van dolgunk. 30 millió dolláros költségvetésből készült (Arnie ennék picivel többet kapott a T3-ért), méghozzá új-zélandi/dél-afrikai produkcióban és a főszerepben egy olyan fickót láthattunk, aki nem csak maximálisan kimeríti a "nóném" ilyen-olyan értelmezését, de még csak nem is színész (Sharlto Copley Blomkamp régi cimborája, egykori munkaadója), ennek ellenére elképesztő jelenléte van a vásznon, ahogy az események hatására érzéketlen és karrierista bürokratából előbb szenvedő áldozat, majd hős lesz - de nem az a fajta, aki minden egyes szupergyilok előtt elereszt egy csípős egysorost és lassított körsvenk jutalmazza minden bátor mozdulatát. Személyében kvázi Nelson Mandelára lehet ráismerni, aki a kilencvenes években kiharcolta a dél-afrikai szegregációs politika beszüntetését és az apartheid felbomlását. Az egészben persze az a legszebb, hogy a D-9 főhőse fehér.

A fekete kisebbséget pedig földönkívüliek testesítik meg.

A nagyra nőtt rovarokra emlékeztető idegenek a nyolcvanas évek elején érkeztek Johannesburgba: mocskosan, nincstelenül, éhezve, külsejük és életvitelük miatt mindenki által megvetve, kiközösítve, elnyomva. Lassú pusztulásra ítélve. A közel másfél milliónyi idegent (természetesen a számuk a mostoha körülmények ellenére rohamosan nő) a külvilág elől elzárt 9-es körzetbe száműzik, ahol egyrészt ki vannak téve a helyi maffia kénye-kedvére, másrészt az elvileg a jólétükért felelő és az ENSZ békefenntartóira kísértetiesen hajazó MNU felügyelete alatt tengődnek. Elvileg, hisz az MNU valódi célja az, hogy kizsákmányolják az idegenek által hozott, ám nélkülük használhatatlan szuperior technológiákat. Ehhez pedig vannak módszereik.

Például a kilakoltatás, mellyel Johannesburg lakosságát legalább annyira megnyugtatják, mint amennyire a sajtót, így jóval kisebb nyomás alatt folytathatják a kutatást. Eme kilakoltatást vezeti Wikus Van De Merwe (Copley), aki jólfésült aktakukacként szemlátomást nem erre a feladatra termett, viszont éppenséggel egy MNU-nagyfőnök lányát vette el feleségül, ezért kaphatott ilyen fontos megbízatást. Wikus van olyan karrierista, hogy eleinte minden mocskon keresztülgázolva - legyen az idegen vagy emberi - azon van, hogy teljesítse feladatát, de mikor egy házkutatás során idegen anyag kerül a szervezetébe és gyors reakcióra lép vele, megtapasztalja, hogy ő is csupán egy tárgy, amit bárhol, bármikor el lehet dobni egy nagyobb cél szentesítése érdekében.

A fenti két bekezdéses tartalom sci-fibe ágyazott szociológiai drámát ígér és eme ígéret részben meg is valósul: a dokumentarista stílusban előadott nyitány csodásan reprezentálja az össznépi porhintést, amely felett egy multinacionális vállalat rendelkezhet, a vezetők és végrehajtók szeméből tükröződő megvetés és mohóság pedig kétségbeejtő képet ad a világról - főleg így, a válság közepén.

Ám minderről hamarosan kiderül, hogy pusztán csak körítés egy elképesztően magas fordulatszámon pörgő, piszkosul látványos és kegyetlenül véres inváziós thrillerhez, melyben különböző minőséget képviselő sci-fik egész tárházát lehet beazonosítani régitől (ALIEN NATION, THE FLY, STARSHIP TROOPERS) újabbakig (CLOVERFIELD, TRANSFORMERS).

Nincs is ezzel nagy baj, hisz manapság a multiplexekből már az a maradék IQ is kiveszett, ami ahhoz kell, hogy az ember megkülönböztesse egymástól a vajas és a sós popcornt, így különösen üdvözítő tény olyan kisköltségvetésű, de óriási ambíciókkal bíró - ráadásul hibátlanul megszerkesztett - produkciót látni, amely képes különböző igényeket kielégíteni, miközben némi friss vért is pumpál a filmtörténelem egyik legősibb zsánerébe. Ha önmagában ez nem érdemelné meg a hozsonnát, akkor a film végét jelentő, karfából-vizet-kicsavaróan izgalmas, jó félórás nonstop akciójelenet mindenképpen.