jean-do bauby-t, az elle france főszerkesztőjét 42 éves korában agyvérzés érte, tetőtől talpig lebénult: egyedül csak a bal szeme maradt épp, így pislogással adta tudtára a világnak, milyen érzés a paralízis börtönében, vagy ahogy ő fogalmazott: egy szkafander nyomása alatt vegetálni, miközben az elméje pillangóként szárnyal.

emlékezései alapján készült julian schnabel (basquiat, before night falls) harmadik filmje, amely magán viseli a neo-expresszionista művészből lett filmrendező valamennyi kézjegyét, s ennek köszönhetően lesz a nyomasztó és már számos alkalommal körbejárt téma frissítően új. schnabel a film nagy részében bauby ép szemével láttatja a világot (a napokban gondolkodtam azon, hogy ezt a technikát alkalmazhatták volna a cloverfield esetében is): janusz kaminski operatőr és juliette welfling vágó minden tudásukat latba vetve sikeresen adják vissza a first-person érzést, s ugyan ez a bezártság limitálja cselekményt, bauby hol humoros, hol melankólikus, hol pedig dühös megjegyzései segítségével a néző könynedén verekszi át magát a fenti korlátokon. ebben természetesen sokat segít a bauby-t megtestesítő mathieu amalric hanghordozása is, melynek szinkronjától mentsen meg a jó ég...

bauby egy idő után rádöbben, hogy bezártságával nincs egyedül: apja (a zseniális max von sydow röpke alakításában) lakásának fogja, élete női pedig a kötődés és a reménytelen szerelem börtönéből néznek rá együttérzően. ez a felismerés a kelleténél jobban pürésítve érkezik: mintha az expresszionista direktor úr nem bízna a nézők impresszióiban. :) 

természetesen ahogy a fogyatékos drámáktól elvárható, a szentimantalizmus is gyakorta bekopog az ajtón, de schnabel a picsogással mértéktartóan bánik, s inkább arra a másik két dologra összpontosít, ami bauby testében működőképes maradt: az emlékeire és a fantáziájára.