poseidon (2006). mindig is utáltam a 70-es évek katasztrófafilmjeit. összetereltek egy szekérderéknyi sztárt, akik aztán hosszú perceken keresztül szappanoperáztak a színen, hogy mire beüssön a gebasz, addigra a kedvenc színüket is ismerjem. ki a faszt érdekel minez? hulljon a férgese, ez a lényeg; minél kalandosabb körülmények között, annál jobb. ez a katasztrófa lényege, nem a stewardess és a másodpilóta között szövődő hagymázas románc...

épp ezért biztos voltam benne, hogy a poseidonnak felrótt legnagyobb hiányosságot - a hihetetlenül rövidre fogott expozíciót - a film egyik legnagyobb erényeként fogom megélni, s a többi pedig már csak a mesterembereken múlik, azaz a film az összes negatív kritika ellenére tetszeni fog.

ide a bökőt, én tényleg szeretni akartam wolfgang petersen vizes trilógiájának záródarabját, s marhára nem bántam, hogy néhány (fél)frappáns mondattal elintézték a fontosabb karaktereket, hogy aztán jöjjön az óriáshullám, a bukfenc, meg a sikolyok, de nem az áttetsző karaktereken múlott, hogy a film végig hidegen hagyott. vér? kilógatott belek? nyílt törések? leszakadt végtagok? nyoma se volt. francba már a finomkodással: ha képesek voltak 100 milliót elherdálni a tökéletes speciális effektusokra és a böhöm nagy díszletekre, akkor jó lett volna, ha a valósághűség nem megy át hirtelenjében rajzfilmszerű élsimításba, ha a halálról van szó.

nem nagyon értem a koncepciót: a film néha morbid fordulattal lepett meg, egyik ilyennek a végén az egyik szereplő szépen felnyársalódott (ez hogy fért bele a PG-13-ba?), máskor viszont csukott szemmel ki lehetett sakkozni, ki fogja otthagyni a fogát - s ez az, ami számomra megpecsételi e zsáner termékének sorsát.  

amúgy a film egyféle megközelítésben egészen élvezhető, ha finom paródiaként fogod fel, akkor csupán annyi a dolgod, hogy a menekülés alá odaképzeled a benny hill show ismert taktusait, s kezdődhet a móka. :)