the chronicles of narnia (2005). fel kell tárnod a lelked mélyén egy ruhásszekrényt, hogy a sok elnyűtt ruha mellől kiemeld és magadra öltsd gyermeki éned piros hozentrógers kisnadrágját és kék-fehér csíkos ingecskéjét, hogy gondokkal teli gondolataid kuszaságát felváltsák egyszerű érzések és vágyak, a kézenfekvő őszinteség, a kiolthatatlan kalandvágy és az a beleélő-készség, amit a legnagyobb színészek is elirigyelhetnének tőled. ha így ülsz le c.s.lewis klasszikus meséjének grandiózus adaptációja elé, akkor nem keresel vérpettyeket a kardokon, nem kéred számon azt, hogy képes egy tini srác pár napos háborús gyorstalpaló után miniatoruszokat elhesegetni félkarral, elfogadod, mi több, azonosulsz e négy gyermek egyszerűségével, s nem kutakodsz további dimenziók után, pláne nem akadsz fel e történet és minden idők legnagyobb bestsellerének legnépszerűbb fejezetei közötti hasonlóságon, s ha már a keresztény allegória sem zavar, az főleg nem fog, hogy hőseinket maga a télapó vértezi fel fegyverekkel: de azért fogadd el, kérlek, hogy karácsonykor pallos helyett neked azért csak kisvasutat vagy iPodot hoz. ha ez megvan, akkor fejed búbjáig merülsz majd narnia fantasztikus világában, hogy a varázslatot e négy lurkóval kéz a kézben fedezd fel, és velük együtt örülsz majd a sikernek, mégha az íze néha kicsit mesterkélt is.