aeon flux

ready for the action now, danger boy?

kritika: alien 4 - feltámad a halál [alien: resurrection] (1997) Takács Máté
2017. május 13. 14:18:00

Kategória: film 1 komment

A spanyolviaszt éppenséggel nem találta fel, mert hát igazán pofonegyszerű volt ez az alapsztori, mégis valami olyasmi született meg A nyolcadik utas: a halálban, ami úgy képes fennmaradni és sokasodni szerteágazóan, ahogy a legszívósabb túlélők az evolúció során. Kreatív emberek állták körül ezt az "űrhajósok esete az űrlénnyel"-sztorit, hogy aztán a kevésbé ötletesek csak a nyilvánvaló dolgokat hasznosítsák belőle a későbbiek során - például a magyar címeket, hogy egészen közelre tekintsünk.

alien4.png

Az originál vonulat (vagy mennyire az?) az originál rendezővel idén újabb példányt hoz a világra, és ez tényleg nem semmi azok után, hogy a harmadik filmmel beleharapott a saját farkába ez a franchise. De, ugye, még a zsákutcákból is simán kitalál, és ha belegondolunk, egészen meglepő, hogy éppen a magyar keresztségben igencsak spoileres címmel megvert A végső megoldás: halál után folytatódtak leghamarabb az üzelmek. Öt évvel utána, és úgy, hogy látszólag végsőket kiáltottak és ismerten problematikus volt David Fincher filmjének születése. A kasszáknál viszont nem termelt oly rosszul, és ez döntő érvként jelentkezett. Mégis, hogy került az Alien 4: Feltámad a halál a francúzok kezébe? Ekkora benyomást tett volna Walter Hillékre a két évvel korábbi Elveszett gyerekek városa? Jean-Pierre Jeunet, maga is meglepődve a felkérésen, hozta hát munkatársait abból a filmből, meg kért egy tolmácsot, és leforgatta Ellen Ripley második, még torzabb hattyúdalát.

200 évvel azután, hogy legutóbb láttuk, Ripleyt klónozzák, hogy a testében növekvő idegen lényt tenyészteni kezdjék, nyilvánvaló, miféle hasznosítási céllal. Szóval lehet, hogy 1997-ben mégsem az vitte el a pálmát a rossz ötletek versenyében, hogy egy T-Rexet szállítsanak San Diegóba.

Annak ellenére, hogy két hírneves elődje alapvető elemét hasznosítja, messze jár már ez a film tőlük, ami a szellemiséget és az igazi sikertényezőket illeti. Ahogy A nyolcadik utas: a halálban, úgy itt is egy űrhajó tere a történések zárt, ámbátor módfelett tágas színtere, és ahogy A bolygó neve: Halálban, úgy itt is egy nagydumás, felfegyverzett csapat menti az irháját. És akkor ott van még Ripley, aki most felette áll az egésznek: a klónozási eljárásnak hála DNS-e keveredett a fejletlen szociális és kapcsolatfelvételi képességű űrlényéével. Gyakorlatilag sérthetetlen, és ezek a gyilkológépek a mamájuknak tekintik, így hát az most nem kérdés, mi lesz a Nostromo utolsó túlélőjének - majd meghalójának - sorsa. A feszültség, az izgalom, a fordulat már nem támaszték, ha a szeretett főszereplőről van szó, de hát valljuk meg, a negyedik alkalomra már láttunk és átéltünk csaknem mindent vele együtt. Az áldozati szerep a Betty nevű, illegálban működő csempészhajó szedett-vedett legénységének jut (kiszimatolható, honnan vette a forgatókönyvet jegyző Joss Whedon a Firefly ötletét), akik nem viselkednek túl konzisztens módon. Megismerve őket egymást is konstans mód csesztető banda, később mégis szinte mindből önfeláldozó, irgalmas szamaritánus válik - mondjuk, hogy a veszélyhelyzet mindenkiből kihozza a legjobbat. Az összeverődött társaságot szorítja az idő és az életben maradási ösztön, hogy elérjék a nagy hajón az ő kis hajójukat, majd lelépjenek, s az alien-infesztált nagy hajót se hagyják túlzottan egyben.

Ezek a figurák kényszeredettek, de nem untatóak, haladásuk néhol fárasztóan lassú, de érdekes megállókkal tarkított, azt, hogy sorsuk előre eldöntött, pedig az idegen lények az eddigieknél elmésebb és brutálisabb fellépésével kompenzálják. Kétségtelen, hogy a Feltámad a halál a(z eddigi) legdurvább Alien-film, amit még meg is hintenek ezek a francia ill. whedoni elképzelések jó adag groteszk képpel, jelenetsorral. Ripley és az idegenek között a kötelék igen szorosra szövődött már a harmadik részben is, és belegondolva logikus az az irány, amerre fejlődnek. Az öldöklés ellenére ez a fejlődés a hangsúlyos: az alienek Ripleynek köszönhetően tovább lépnek a létrán - bár megkérdőjelezhető, hogy csakugyan egy következő lépés-e számukra a tojásrakás emberi szaporodási módra való váltása; továbbá az ember, semmint az alienkirálynő elfogadása szülőként. S ha már itt tartunk: a film legnagyobb találmánya, a hibrid az a dolog, amivel a veretes filmsorozatok a sokadik, űrben játszódó részekben jellemzően elő szoktak állni... Ami Ripley fejlődését illeti, újfajta, komplexebb érzésekkel viszonyul a lényekhez, és ha a sci-fi-horrori tengelyen nézzük, mindez elkerülhetetlen végzet volt számára már az első rész után, vagy legalábbis az után a döntés után, hogy folytatják kalandjait.

A régi, elengedhetetlen szereplőket tehát sikerült a filmnek fenntarthatóvá tennie, bár az evolválódással párhuzamosan az alienek mítosza sérüléseket is szenved, ez nyilvánvaló. Egy-két odadurrantástól elhullanak, mint a rosszfiúk egy átlagos lövöldözős akciófilmben, és leússzák őket a fejletlenebb anatómiájú homo sapiensek (de mégsem akkora vereség ez a fajnak, mint mikor Sanaa Lathan lefutja az irdatlan méretű királynőt az Alien vs. Predatorban). Ami a friss feláldozhatókat illeti, akad elég kultikus arc (Ron Perlman, Dan Hedaya, Michael Wincott vagy a legbénább pillanatokat kiérdemelt Brad Dourif), aki megkaphatja a magáét, és folytatódik a robotok elrejtése a szereplőgárdában, csavarként tökéletesen ellentétes célzattal, mint az első részben, tökéletesen zavarba hozó szereposztásban.

A zavarba hozás, az megy ennek a filmnek. A Feltámad a halál láttán joggal vakarta a fejét az, aki az Alien-sorozatot a kínzó feszültség, a súlyosan telepedő atmoszféra, a kétségbeesés érzékeltetése és az idegen faj tulajdonképpeni legyőzhetetlensége okán szerette meg. A negyedik rész - a kényszerű önismétlésektől nem szabadulva - másfelé jelölte ki csapásait, amik megkérdőjelezhetőek, de működőképesek és ésszerűek ennyi film és ennyi szituáció-körbejárás után. Kell hozzá gyomor, kell hozzá higgadtság, hogy elfogadjuk annak, amivé torzult. A sci-fi-horror random rajongóinak (vagy a random sci-fi-horror rajongóinak?) decens, az Alien világának középmezőnyös kedvelői számára kielégítő szórakozás. Már ahhoz képest, hogy csak egy klón.

Zalaba Ferenc kritikái a további Alien-filmekről:
A nyolcadik utas: a halál
A bolygó neve: Halál
A végső megoldás: halál
Aliens vs. Predator - A Halál a Ragadozó ellen 2.
Prometheus

Címkék

kritika horror alien sci fi 1997 winona ryder action sequel sigourney weaver ron perlman dan hedaya michael wincott brad dourif jean pierre jeunet 7csillagos

A bejegyzés trackback címe:

https://aeonflux.blog.hu/api/trackback/id/tr2312502435

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TomPowell25 2017.05.13. 14:39:08

Én változatlanul kedvelem ezt a részt. Talán azért, mert ez volt az első Alien-film, amit láttam (jobb, később, mint soha, ugyebár), és utána ismerkedtem csak meg a dögök és Ripley mitológiájával. Fincher filmjét kedvelem a legkevésbé, de ebben közrejátszik, hogy tényleg magán viseli a film a sok viszályt, továbbá máig nem tartom szerencsésnek azt a premisszát (Newt és Hicks kiiktatását), amelyre az a film épül. Ebből a szempontból értem, hogy Blomkamp miért akart nyomni egy reset gombot. Ugyanakkor Jeunet, valamint Whedon stílusa valamelyest old a komor légkörön, ami egy szórakoztatóan zavarba ejtő hibridet eredményez végül, még ha az alienek mítosza kissé meg is csorbul. 7/10 nálam is.

Az oldalon található tartalmak kizárólag
18 éven felülieknek ajánlottak.
A belinkelt video- és hanganyagok tartalmáért nem vállalunk felelősséget

Facebook

Beszélt

Filmes naplók

süti beállítások módosítása