Hol veszítettük el Guy Ritchie-t? De egyáltalán: mennyire volt meg? Nekem nagyon, a Blöff figurái/színészei külön-külön is megértek volna egy filmet, összeterelve őket meg aztán pláne elkerülhetetlen volt, hogy a fickó stílust teremtsen, amit aztán még a magyar filmgyártás kevésbé szívbajosabbjai is másoljanak. Később, a Sherlock Holmes-féle, kasszasiker szegélyezte csapásra lépve a stílusból stilizáció lett, ami tagadhatatlanul működött... ideig-óráig. Az új film, Az U.N.C.L.E. embere a '60-as években játszódik; jelmezek, díszletek, járgányok, nők, kémek: ez az arzenál teljes mértékben kiszolgálja egy jó érzékkel bíró rendező látásmódját.
Egy felszíni sajátosságot kölcsönző alkotóra márpedig nagy szükség jelentkezett, lévén a nevezett évtizedben futó amerikai televíziós sorozat adaptációja meglepően keveset nyújt tartalmilag: Napoleon Solo (Henry Cavill) a CIA-től és a KGB-s Ilja Kurjakin (Armie Hammer) társulni kényszerül, hogy a két testület együtt akadályozzon meg egy szenvtelen nőszemélyt (Elizabeth Debicki) attól, hogy nukleáris fegyvert juttasson illetéktelen kezekbe globális destabilizáció céljából, és ehhez szükségük van továbbá az elrabolt atomtudós lányára (Alicia Vikander) is.
Egyéb részleteket a sztoriról nem csak a diszkréció miatt nem fednék fel, hanem mert aligha van mit. És ez azért váratlan egy ilyen ígéretes felállástól, melyben a két vetélkedő bájgúnár és egy szeszélyes nőcske közötti viszony képezhetné a fő vonulatot, ami a kémesdivel teljesedhetne ki. A szögegyenes és kiszámítható történések azonban nem nyernek kompenzációt a trió civakodásából, ami végig takarékon ég, apró fellángolásokkal. Az amúgy is csekély mennyiségben előforduló viccek ismerősek, az akciók nehézkesen érvényesülnek, a megoldások csak módjával kielégítőek. És kellemetlen módon szájba is rágnak minden olyan momentumot, ami indirekt módon megjelenítve vagy a háttérben történik, márpedig ezzel inkább kiölik az egészből a kémes mókát, semmint elősegítenék annak élvezetét.
Szóval átlag ez a köbön, ami többszörösen kiábrándító, s akkor inkább már nem is tetézném azzal, hogy a stílus sem olyan átható, még ha menti is a menthetőt. Ahogy a színészek is: Vikander tüneményes, Cavill megnyerő, Hammer pedig... hihetőbb ruszki, mint Arnold a Vörös zsaruban. Mindannyian idevalók, mindannyian rokonszenvesek, mindannyian teljesítenének – erre méltó lehetőség és méltó szöveg nem akad elég, vagyis nincsenek kellőképpen megbecsülve. Ráadásul megint az van, hogy az utolsó jelenet által felvezetett folytatástól kénytelen remélni a magam fajta hétpróbás néző, hogy majd megkapja, amire számít. Például a cím értelmét is.
De nem jók ezek a számítások. Ha azonban mégsem megy nélkülük, tessék egy szimplaságát színeivel takaró, régimódiasan, de csak mérsékelten humoros, fiatalítani –szokatlan módon– egyáltalán nem próbált Hugh Granttel súlyosbított, a valónál magát trükkösebbnek mutató filmmel kalkulálni. Röviden: el kell veszíteni Guy Ritchie-t.
Kövess minket facebookon és twitteren!