aeon flux

ready for the action now, danger boy?

kritika: danny collins (2015) Richter Géza
2015. május 29. 16:54:21

Kategória: film Szólj hozzá!

 - SPOILERMENTES -

Danny Collins (Al Pacino), az öregecske rocksztár élete alkonyán egy születésnapi meglepetésnek köszönhetően váratlan felfedezést tesz saját múltjával kapcsolatban. Az ajándék sorsának egy ismeretlen fordulatáról lebbenti fel a fátylat, ami elemi erővel forgatja ki jól berendezett, kényelmes hakniverzumát mind a négy sarkából, hogy (anti)hősünket önvizsgálatra, aztán változásra kényszerítse. Vagy mégsem? Létezik megváltás vagy legalább feloldozás a számára? Egyáltalán ezek közül szüksége van valamelyikre? Vagy elég lenne egy vacsora egy korban hozzáillő társsal?

danny_collins_01.JPG

Danny Collins alapvetően nem rossz ember. Az a fajta ambivalens személyiség, aki sodródik az eseményekkel ahelyett, hogy formálná azokat. Arra azonban kínosan ügyel, egészen pontosan ügyeltet menedzserével, Frankkel (Christopher Plummer), hogy a léhűtő életvitelét fenntartó bevétel folyamatosan biztosítva legyen. A mindenek felett álló komfort érdekében egykorvolt tehetségének gyümölcseit kamatoztatja ahelyett, hogy művészetét időről időre megújítva kockáztatna. Hirtelen és határozottan dönt, ha akar valamit, azt azonnal akarja, vagyis tipikus "híresember", aki a pénz hatalmához szokott, és ezért lételeme a rámenősség. Amikor négy évtizednyi késéssel kézhez kapja egykori példaképe, John Lennon neki írt levelét, aminek addig a létezéséről sem tudott, olyannyira megdöbben, hogy a showbiz hétköznapok rutinjából kizökkenve mintha zárt időkapszulába kerülne. Megtorpanása nem tartós, temperamentuma, felfokozott életmódja ezt nem engedné, ám a "mi lett volna, ha..." illékony gondolatkísérletével játszva egy lopott éjszakányi hezitálás eredményeként sikerül a lassítás mellett letennie a voksát.

Miután végiggondolta, milyen hibákat vétett megtett útja során, az új napra virradóra azonmód nekifog a csorbák kiköszörülésének soha nem látott, felnőtt fia és az ő szerettei (feleség plusz lányunoka) felkutatásával. Egyszemélyes missziója mellékszálaiként nyári diákmunkájukat végző fiatalokat (Melissa Benoist és Josh Peck) próbál egybeboronálni, emellett középkorú, erős és önálló szállodaigazgatónak (Annette Bening) csapja a szelet. Mindezt a sajátos celebhabitus és az átlagember normális viselkedésének ütköztetéséből származó helyzetkomikum fűszerezi meg a valóvilágon edződött voyeurök igényeit kiszolgálva, legyenek ők a vásznon pergő történet statisztái, vagy akár a nézőtérről azt figyelő moziközönség. Minimum Az őrült római vakáció óta tisztában vagyunk azzal, hogy hagyományosan milyen típusú kalandok sokaságára számíthatunk, amikor a természetes közegéből elbóklászott, egzotikus nagyvad a háziasított, távoli rokonok közé téved.

Danny Collins Tom nevű, annak idején nem tervezett utódként született gyermekével (Bobby Cannavale) vívja meg a legnehezebb meccset: a részletek konkrét kivesézése nélkül legyen elég annyi, hogy aminek a műfaj megkívánta szabályok szerint meg kell történnie, az megtörténik. A nagypapát egyáltalán nem hiányoló család szűkebb közegében működik a leginkább a szereplők közötti kémia. A legmeghittebb pillanatokat a meny, Samantha nem éppen túldimenzionált figurájának megformálója, Jennifer Garner és partnere, az ezúttal elfojtásai miatt frusztrált fiú és családfő bőrébe bújó Cannavale szállítja megbízhatóan. A szkript hézagait sajnos ezek a nagyszerű alakítások sem tudják tartalommal megtölteni. Bár Dan Fogelman íróként és rendezőként feltételezett szándékai világosak, egy valós eseményeken alapuló játékfilm dramaturgiáját teljes mértékben életszerűen, sőt drámaiatlanul leforgatni kétélű fegyver. A reality műsorok arcaival való könnyű azonosulás ugyanis végeredményben a celebkultuszt táplálja és gerjeszti, azt sulykolva, hogy némi szerencsével és kellő gátlástalansággal felvértezve Szaros Pistából is lehet csak úgy sztár bármikor. Itt viszont pont az ellenkezőjét látjuk, és azzal szembesülni, hogy a képernyőkről az utcánkba költöző ikon ugyanolyan kicsinyes pöcs tud lenni, mint bármelyik másik, kölcsönkért gereblyét soha vissza nem adó szomszéd, kevésbé bizonyul érdekfeszítőnek, még ha már mindent és még annál is többet látott korunk fásultságában kiábrándítónak nem is mondható. Egy szó, mint száz, néhány év távlatából valószínűleg nem a Danny Collins fog beugrani a remélhetőleg nem csupán hajdani színészóriás időskori csúcsteljesítményeként.

Kövess minket facebookon és twitteren!

danny_collins_magyar_poszter_b.jpg

Címkék

kritika *** music independent comedy jennifer garner drama christopher plummer annette bening josh peck melissa benoist big bang media bobby cannavale dan fogelman

A bejegyzés trackback címe:

http://aeonflux.blog.hu/api/trackback/id/tr817502610

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Az oldalon található tartalmak kizárólag
18 éven felülieknek ajánlottak.
A belinkelt video- és hanganyagok tartalmáért nem vállalunk felelősséget

Facebook

Beszélt

Filmes naplók