Dom, Brian és a többiek a jól megérdemelt hereverésüket töltik, mikor egyszer csak felbukkan Hobbs (Dwayne Johnson), aki a két rész között a mindenre elszánt üldözőből hirtelen puszipajtássá vedlett át, és a banda segítségét kéri egy könyörtelen gazfickó, Owen Shaw (Luke Evans) kézre kerítésében, cserébe amnesztiát ígér, továbbá Dom kezébe nyom egy képet a halottnak hitt Lettyről (Michelle Rodriguez), aki mostanság Shawval csapatja (ahogy azt a filmben mondják). Akcióra fel.

Súlyos sorokat pazaroltam el a cselekmény összefoglalására, és valószínűsíthetően többet kotlottam rajta, mint Chris Morgan tette azt a forgatókönyvön, és ezúttal még a "nem létezik forgatókönyv" szófordulatot sem lehet elsütni, ugyanis sajnos létezik forgatókönyv, és vannak benne mondatok meg történések, de az előbbiek nem akkor viccesek, amikor azok szeretnének lenni, az utóbbiakban pedig annyi értelem sincs, mint egy kiszuperált gumiabroncsban. Persze, önző és buta dolog lenne ezeket az "apró" hibákat felrónom egy olyan franchise hatodik részének, amely már fogantatásakor is kizárólag az adrenalinról, a tesztoszteronról és a gázolajról szólt (az egyéb nedveket pedig a nézők szolgáltatták), de olyan jó volt látni, ahogy a körbe-körbeautókázásból fokozatosan egyfajta szajré-széria nőtte ki magát lüke, túldimenzionált, de szerethető figurákkal, melyekhez végül egy olyan ellen is társult, akit szívből lehet szeretni (ez volt az ötödik rész).

Ez az új epizód viszont elég sokat pedálozik azért, hogy ragyogóra polírozott nimbuszát lerombolja, mert alig van benne olyan perc, hogy valamelyik szereplő ne mondjon vagy tegyen valami égbekiáltó baromságot, és még feszítsen is hozzá. A benyögések hatványozódásával párhuzamosan laposodnak el a poénok, és ezt ellenpontozandó majd mindenki karikatúrát farag magából (aki eddig még nem volt az, persze). Még Dwayne Johnson is rossz és rosszul időzített beköpésekkel pumpálgatja a virtuális keménykedést, pedig ő aztán igazán ért ahhoz, hogy brutálisan ciki filmekből emelt fővel jöjjön ki.

Ami a cselekményt illeti, bizonyos fordulatokat simán le lehetne nullázni azzal, ha valaki időközönként felvenné a telefont, és odaszólna egy másik figurának, aki épp csapdába sétál, hogy ne tegye azt. Terítékre kerülnek olyan szuperfriss történetbéli eszközök is, mint az amnézia, vagy a szándékosan fogságba vonuló gonosz, aki mindezt azért teszi, mert "része a tervnek". És az utolsó harmadban kalapból előhúzott nyusziként egy árulót is sikerül bedobni a közösbe, aminek csupán annyi jelentősége van, hogy ő meg ő is megverekedhessen egymással.

Még szerencse, hogy eme harmadik harmadban már a kutya se foglalkozik ezekkel a dolgokkal, hisz a vásznon épp autós-repülős égszakadás-földindulás zajlik. A fizikának és logikának ezúttal sincs semmi szerepe, de még a kontinuitásnak se nagyon (hacsak nem a földkerekség leghosszabb leszállópályájára gondolok, mikor a "folytonosság" szót említem), ellenben a nézőnek olyan elképesztő autó-akrobatikában lehet része, amilyen a világon nincs. Emlékszem, amikor tátott szájjal néztem a T2 kamionos jelenetét, vagy Cameronnál maradva a True Lies repülős finisét: nos, ezek az akciók már sehol sincsenek ahhoz, ahol most tart a filmvilág. S hogy ez mennyire jól, azt majd a box office dönti el.

Mindenesetre a hetedik résznek már a stáblista közben megágyaznak, melynek minőségére eme futam szereplése valószínűleg nem lesz hatással, pedig nem lenne rossz, ha majd egy kicsit jobban ráfeküdnének a karakterisztikára, ha már ennyi jó kiállású emberük van hozzá. Igazán nem kérek sokat.

Kapcsolódó anyag:
Halálos iram - kritika
Halálos iramban: Ötödik sebesség - kritika

kövess minket facebookon és twitteren!