A tegnapi Titanic-menü: Csacsogó New York-i fiatalok és néhány elveszett élet keresése, avagy az amerikai független film ellenpólusai.
Hogyan kövessünk vadidegeneket? (How to Follow Strangers, 2012)
In medias res: érdekes volt, hogy a film rendezője az amerikai független film trendjeiről beszélt. Trend és függetlenség, csak én érzem az ellentmondást? Nem nekik kéne újat és mást mutatni, vagy legalább egyéni látásmódjukat érvényre juttatni? Nem nekik kéne folytatni azt az utat, amit Tarantino, Coenék, Linklater és a többiek kezdtek el kikövezni? Persze mostanában is felbukkan egy-egy eredeti hang, de tízből kilenc, magát függetlennek hazudó alkotó a saját kis komfortzónájából gyártja az értelmiséginek tűnő szösszeneteit.
A Hogyan kövessünk vadidegeneket? pontosan ilyen film. Rendezője az írókurzuson tanult fogásokból kreál megkapó párbeszédeket, amivel többnyire elszórakoztatja a közönséget, csak éppen nincs mögötte semmi. A lány tele van frusztrációkkal, de megismeri az érdekesnek tűnő fiút. A fiú tele van frusztrációkkal, de megismeri a lányt. Jön a konfliktus, amit meg kell oldani, miközben folyik a szócséplés életről, szerelemről, házasságról. Pár hónap múlva úgysem emlékszik rájuk senki, mert a tisztelt rendező úr önként zárta kalitkába az Independent Spirit szárnyaló madarát. Nézzétek inkább az HBO Csajok című sorozatát! Ott is hasonló a felállás, csak náluk száll a madár...
Feltörő színek (Upstream Color, 2013)
A Sundance Filmfesztiválon feltűnt Upstream Color pillanatok alatt vált beszédtémává az amerikai kritikusok között, majd Berlinbe érkezve a nemzetközi sajtó is az év egyik legkülönlegesebb alkotásaként cikkezett róla. Igen, a különleges a legjobb szó erre a zavarba ejtően zavaros filmre. Egy férfi férgeket túr elő a föld alól, majd ezekből furcsa főzet készül. Ugyanez a férfi megtámad egy nőt, és megitatja vele a féregfőzetet. A "varázsitaltól" átszellemült lányt marionettbábuként irányítja, miközben egy disznótenyésztő öreg kísérletezget vele. Pár nap múlva a nő magához tér, de nem emlékszik semmire, egész élete ködbe vész - de találkozik egy férfival, aki hasonló cipőben jár. Viszony alakul ki közöttük és együtt próbálják összetákolni emlékfoszlányaikat.
Az egyik jelenetben a lány egy történetbe kezd, de a férfi leállítja, mondván az az ő története. Ez a rövidke szegmens tökéletesen leírja mindazt, ami a nézőre vár. Emlékképek és hangok kavarognak, az események helyszínei és a szereplői bizonytalanok, és bár a néző előtt felsejlik valami, a teljes kép mindvégig lazúros marad. Az előző film rendezőjének felróttam, hogy nem akar eredeti lenni; itt most egy szavam sem lehet. Shane Carruth nem enged a negyvennyolcból, saját belátása szerint építgeti szimbólumhegyeit, de fogódzót még ennyit sem ad, mint David Lynch szokott. A legszebb az egészben, hogy a film mégsem unalmas, sőt, megvannak a maga nagy pillanatai. A túl nagy káoszért megrovás illeti, de a nézőre tett hatásáért dicséret jár. Mert a film megdolgoztat és a stáblista után sem enged; akár pozitív, akár negatív előjellel, de beszélni fogsz róla, értelmezni akarod. Ettől (is) különleges film az Upstream Color, és ezért beszédtéma.
A pontozástól most eltekintenék, mert egy megtekintés után, a fejemben kavargó gondolatokkal ez képtelenség lenne.