Házastársi perpatvar minden mennyiségben, továbbá korrupció, pedofília és boszorkányok: röviden és velősen az elmúlt és elkövetkező napok, hetek bemutatóiról.

Figyelem! Az alábbiakban mellbevágó vélemények olvashatók!

40 és annyi (This is 40). Talán fura azt olvasni egy blog szülőatyjától, hogy nem szeret magáról beszélni, még akkor is, ha énömlengésnek indult művéből az évek során valami egészen más fejlődött ki. Talán ez az oka annak is, hogy ugyan Judd Apatow legújabb rendezését már kétszer is megnéztem, és ugyan bármikor vevő lennék egy harmadik, negyedik, sokadik fogyasztásra, eddig mégsem vitt rá a lélek, hogy írjak róla, hisz olyan, mintha magamról írnék. Ezért aztán különösen felnézek Apatowra - amiért az amerikai újságírók pont megkritizálták -, hogy képes volt őszintén (és persze humorosan) bemutatni életének mindennapjait: annak egyszerű és apró, mégis szívbemarkoló problémáit, örömeit, bánatait, és azokat a változásokat, melyeket jobb nem artikulálni, egyszerűen csak adaptálódni kell hozzájuk. Ezt a tanácsot néha jómagam is megfogadhatnám - így, negyvenhez közeledve. Ja, és én is szeretek hosszasan trónolni. Tessék, kimondtam.

Megtört város (Broken City). A szexuális kilengéssel, politikai intrikákkal teli, a mai PC-perfekt világban szokatlanul szókimondó szkript sokáig szerepelt a legjobb le nem forgatott forgatókönyvek listáján, ám úgy tűnik, csupán az első felét adaptálták filmre, melyben egy bukott nyomozóból lett simlis, törtető és meglehetősen bunkó magánnyomozó (Mark Wahlberg) egy simlis, törtető és még annál is bunkóbb politikus (Russell Crowe) megbízásából egy valaha volt femma fatale-ról (az utóbbi felesége) próbálja kideríteni, hogy vajh félrekufircol-e, aztán persze kiderül, hogy sokkal nagyobb a tét, mint ahogy azt a vásznon innen mindenki sejtette is. A film első felében csak úgy repkednek a Joe Eszterhas/Paul Verhoeven-hőskort idéző ízes-mocskos riposztok, és sehol a láthatáron egy tisztalelkű karakter, de egyszer csak Wahlberg mindenféle indok nélkül megmártózik a tisztítótűzben (komolyan, mintha egy másik figura lenne), és a továbbiakban a film idétlen és idegesítő hülyeségekkel teli biztonsági játékot űz (most komolyan, ilyen terhelő bizonyítékokat csak úgy kidobnak a kukákba, pont akkor, mikor hősünk arra jár?). Szabja szájba magát az a producer, akinek ez köszönhető.

A vadászat (Jagten). Egy gyerek rossz időben rossz dolgot mond, mire a közkedvelt óvóbácsiból néhány nap alatt gyűlölt és üldözött pedofil lesz. Mindenkit üdvözlök Thomas Vinterberg (Születésnap) cinikusan sötét lelkében! Akár kéz a kézben is járhatnának Lars von Trierrel, de míg az előbbi egyre nagyobb tölcsért dug a saját köldökébe, addig az utóbbi szeret megmaradni a valóság talaján, és ugyan újra meg újra kikezdi a család intézményét, azért még látja az embert az emberben. Habár tele sebekkel. Mindezzel együtt kár, hogy a realitás talajáról A vadászat is hajlamos durván elrugaszkodni, hisz milyen jó lenne, ha kizárólag egy megvádolt lelkében lelkében lezajló eseményekre tudnék fókuszálni ahelyett, hogy a forgatókönyv által erősen felnagyított emberi hülyeség felett kellene forognom (az az igazgatónő tényleg elhányta magát a kislány kihallgatása közben? az az igazgatónő TÉNYLEG még aznap elmondja minden szülőnek, hogy talán ez és ez történt?), és ugyan a befejezés kétségkívül hatásos, de én szerencsésebbnek, mi több, érzelmesebbnek tartottam volna, ha a fim öt perccel korábban ér véget. De hát, én nem Vinterberg vagyok.

Lenyűgöző teremtmények (Beautiful Creatures). Szólj, ha ismerős a szitu! Egy domborzatilag jól pozicionálható kisvárost látsz, melynek középiskolájába új diák érkezik. Az osztály kívülállója azonnal felfigyel a jövevényre, s egyikőjükről hamarosan kiderül, hogy természetfeletti képességekkel rendelkezik, és ez nem csupán bimbózó szerelmükre nyomja rá bélyegét, hanem mindkettejük környezete is rossz szemmel nézi azt. És közben érfelvágós alternatív zene szól. Szerencsére(?) a Lenyűgöző teremtmények nem próbál meg egyszerű Akonyat-klón lenni: a fentiekben leírt alapszituáció lefektetését követően kétségbeesetten próbál meg más irányba kapálózni, így ahol az Alkonyat vértelen és eseménytelen volt, ott ez kifejezetten ripacs és kapkodó, és míg az előbbi a legszebb cupákkal tért meg a húspiacról, addig ez a film erősen rágyúr a rondára. Egyik sem túl szerencsés választás, mert eme filmből se füle, se farka fantasy-románc lett, melyben a rohanás a cselekményt zabálta meg, a rossz színészválasztás és -vezetés meg a kémiát. Jeremy Irons, Emma Thompson és Emmy Rossum menti a menthetőt - ez utóbbit én is menteném -, de sajna ez kevés. Ebből se lesz folytatás.

Az a bizonyos első év (I Give It A Year). Rafe Spall és Rose Byrne életében egy fellángolást követően korán jött a házasság, így mindenki csak egy évet ad nekik. Vajh jogosan? Ha jól rémlik, a magyar plakát Igazából szerelemmel, Bridget Jones naplójával ééééés a Borattal hirdeti ezt a britcomot. Ez utóbbi akár lehetne kakukktojás is, de a filmet látva mégsem lóg ki a sorból, ugyanis ez a produkció olyan sajátos mixtúra, melyben az elcsépelt romantikázás (futás az esőben? pipa! ennivalóan kínos csókok? pipa!) egész jól megfér egy premier plánban mutatott pénisszel. Humorban nagyon erős ez az év, és Rafe Spallra sem lehet többé úgy néz ki, mint korábban, ugyanakkor a romantikus szál(ak)ban csak annyi élet van, mint egy ventilátor által elkaszált galambban (ez utóbbi prezentálja is magát a filmben). A szinkronnak amúgy kijár a vállveregetés: egész ügyesen adaptálták az ilyen-olyan szófordulatokat, melyeket főleg a túlzott önbizalommal megáldott Stephen Merchant szállít, ki más.