Ismét három b-filmnek néztem a körmére. Először a Universalból gyerekes műbalhét kiváltó American BattleWarships került a lejátszóba, majd a szintén egy Hollywoodi produkció irányába kacsintgató Abraham Lincoln vs. Zombies. És hogy ne mindig a The Asylum háza táján söprögessek, egy igazi veterán video nasty gyáros, David S. Sterling egyik agymenését csekkoltam, ami az ígéretes Aliens vs. Avatars névre hallgat.

Ismét három b-filmnek néztem a körmére. Először a Universalból gyerekes műbalhét kiváltó American BattleWarships került a lejátszóba, majd a szintén egy Hollywoodi produkció irányába kacsintgató Abraham Lincoln vs. Zombies. És hogy ne mindig a The Asylum háza táján söprögessek, egy igazi veterán video nasty gyáros, David S. Sterling egyik agymenését csekkoltam, ami az ígéretes Aliens vs. Avatars névre hallgat.

American Warships (2012)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis filmgyár, ami a hollywoodi blockbustereket másoló b-filmjeivel lett világhírű, még ha nem is ez volt a fő profilja. Teltek múltak az évek, senki nem bántott senkit, ám egy napon az egyik hollywoodi mamut kínjában mást gondolt. A Battleship című portékájukra nagyon hasonlító American Battleship bökte a csőrüket, és perrel fenyegették a kis filmgyárat. A mese tovább is tart, de hadd ugorjak a végére: az American Battleshipből American Warships lett, és a vártnál jóval többen nézték meg, miközben a nagy Battleship megfeneklett.

Szóval miközben a Universal paprikajancsijai azt képzelték, hogy ők találták fel a csatahajó szót, ez a film valóban egy csatahajóról szól (és nem a Hasbro által nemhogy nem feltalált, de egyenesen kisajátított játékról), amely egy láthatatlan ellenséggel találja szemben magát. Ezek a láthatatlan valamik csatahajókat és más harci járműveket küldenek az óceán fenekére, ezért aztán minden ország a másikra kezd gyanakodni. Hogy elkerüljenek egy nagy nemzetközi konfliktust, fő csatahajónk legénysége le akar számolni a valódi ellenséggel.

Ennyi volna a csatahajóról szóló sztori, amely egy tök átlagos The Asylum produkciót fogant egész tisztességes CGI-jal (kivéve a robbanások, mert az még mindig nem megy) és az amatőrnél egy fokkal jobb színészekkel (értsd: Rihanna szintje megvan). Ellenben a produkció híján van minden cool marhaságnak, ami miatt ezeket a filmeket szeretni lehet. Így hát ez a csatahajó csak egy a sok közül, mellyel a SyFy majd elad egy tucat reklámblokkot és senki nem panaszkodik. Illetve de, azok, akik az ilyen nagy büdös semmikbe százmilliókat ölnek.

Abraham Lincoln vs. Zombies (2012)

A múltkor kitárgyalt Nazis at the Center of the Earth mellett ez volt idén a The Asylum legtöbbet reklámozott cucca, úgyhogy részemről maximumon volt a várakozási faktor. Nyilvánvaló, hogy a Fox vámpírvadász Lincolnjának farvizén érkező alkotásról van szó, de azért ez az alapötlet önmagában hordozta egy attól jóval elrugaszkodottabb film lehetőségét (mondjuk a mockbusterek sztorija a legritkább esetben mutat hasonlóságot a blockbusterével, főleg ha ez utóbbinak se nagyon van).

A végeredményt látva az egyik szemem sír, a másik nevet. Nevet, mert talán technikailag ez a legprofibb film, ami az „elmegyógyintézetből” kikerült: jó a díszletezés, hangulatos a fényképezés, jók a maszkok és úgy általában is csak nagyon ritkán árasztja az olcsóság szagát. Ez szép és jó, de a másik szemem kénytelen sírdogálni. Már a Nazis esetében sem tetszett, hogy a film fele a legkevésbé sem Asylum, de ott legalább a második felében megadták a módját (méghozzá nem is akárhogyan!). Itt viszont nincs semmi, ezt a filmet akárki készíthette volna és ez rajongóként fáj. Tudom, hogy ez most furán hangzik, de rossz, közepes vagy jó filmet bárki tud készíteni; viszont Asylum-mozit csak a The Asylum. Szóval aki nem lelkesedik a stúdió munkáiért, annak itt a remek alkalom egy kis összképjavításra, én viszont remélem, hogy a konföderációs zombik és Lincoln nyugovóra térte után visszatalálnak a helyes ösvényre. Alkalom lesz, hiszen hamarosan jön az Alien Origin, a Super Cyclone meg a Shark Week.

Aliens vs. Avatars (2011)

Ha valaki még nem hallotta David S. Sterling nevét, az egy cseppet se szégyellje magát, csak a legelvetemültebb trash rajongók számára fontos, hogy létezik egy ilyen, igencsak termékeny úriember, aki közel két évtizede ontja magából a szemetet. Gondolom, már a címből kiderült, hogy ez a darab sem az Amerikai Filmarchívumban fogja végezni, de aki azt hiszi, hogy ezáltal mindent tud a filmről, amit kell, az nagyot téved.

Mert igaz, hogy címében Alien, de inkább a Predatorra hasonlít, de antihőse nem csak láthatatlanná tud válni, hanem képes felvenni áldozatai képmását is. Ő érkezik a bolygónkra, hogy tojással szaporodván átvegye az uralmat az emberiség fölött. Érkeztével párhuzamosan Föld körüli pályára áll egy kék színű földönkívüli asszony is, aki viszont egy Robotar nevű robotot küld a fenevad ellen. Csakhogy a zuhanástól Robotar meghibásodik, így kék lánykánk kénytelen emberi alakú avatarját utána küldeni, hogy megjavítsa azt. Persze ez egyedül nem megy neki, így Ava (ez a neve az avatarnak) kénytelen igénybe venni a környéken sátorozó léha fiatalok segítségét.

Ezek után mi mást mondhatnék, mint hogy mindegy ki nyer, itt mindenki veszít. Mindezzel együtt a fanatikusok megtalálják a filmben a számításaikat, hisz eme filmcsoda nem csupán szemet gyönyörködtetően bárgyú (a Robotar egy papírmaséba, az Alien pedig egy gumiruhába öltözött ember), de még új életbölcsességeket is kínál („Tűsarkúban ne menj túrázni!”), és még a látszólag minden ok nélkül pucérra vetkőző lánykáktól sem riad vissza.