Az alábbiakban röviden, de annál tömörebben nyilatkozok néhány újdonságból - jókról és rosszakról egyaránt.

A guardista (The Guard). A Halálos fegyver találkozik az Erőszakikkal! A legjobb Guy Ritchie-film, melyet nem Guy Ritchie rendezett! És még folytathatnám... A gárdista meglehetősen megkésett darab a szokatlan nyomozópárosával (egy tésztaképű ír rendőr vs. egy nagymenő feka FBI-ügynök) és poénkodó gengsztereivel, de ez a nosztalgiával teli retrózás remekül áll a kelta pusztában játszódó krimi-vígjátéknak, ahol a nihilt csak sörbe és merengésbe fojtva, no meg még a halált sem komolyan véve lehet túlélni. A McDonagh-testvérek fiatalabbik tagja a bátyus által elkövetett In Bruges tragikus allegóriájából (minden férfi pokolra jut!) csupán a macsó melankóliát vette kölcsön, no meg Brendan Gleesont, Írország legfontosabb exportcikkét - színészügyileg. A szereplőkről - ahogy azt a filmben többször is artikulálják - nehéz eldönteni, hogy agyafúrt szélhámosok vagy komplett idióták, de hogy a filmben rengeteg ész és szellem van, az nem vitás. Ezer éven át fogjuk idézgetni.

A segítség (The Help). Patikamérlegen kiszámolt könnyfakasztás folyik ebben a filmben, kérem, méghozzá jó 140 percen át a lehető leghosszabb happy enddel felvértezve, melyet a The Color Purple óta nem pipáltál. Egyébként jó játék, hisz miközben a fiatal Hollywood nőnemű krémje maximálisan odateszi magát a hatvanas évek déli Amerikájában játszódó rasszista sztoriban, és hol hatásos, hol hatásvadász csúcsjelenetekkel bűvölnek, a néző maga csendesen totózgathatja, vajh hány Oscar-jelölést gyűjt majd be ez a sokak által látott (és korábban már jó néhányszor elszavalt) tanmese. Legyen mondjuk hat.

A három testőr (The Three Musketeers). Paul W.S. Andersonnak semmi sem szent: vidámparkot csinált a filmvászon két leghíresebb szörnyének, kinyírta a konzoltörténelem egyik leghíresebb horrorszériáját, és most nem rest műfaji játékot (gúnyt?) űzni minden idők egyik legismertebb kalandregényéből. Azzal együtt, hogy a muskétások mindenki által ismert sztorijának igen jót tett volna az előzetesekben látott steampunk hozzáállás, a kész film végül nem húzott ilyen merészet, pedig milyen jó lett volna, ha minden idióta mellékszereplő poénkodása helyett (kvázi buziból van vagy három!) inkább még egy retro-futurisztikus gépezetet vetettek volna be a zsánerhajlítás kedvéért. Mindezzel együtt a film ártatlan szórakozást kínál; a címszereplő trió remekel, Milla Jovovich pedig klassz kis bérgyilkost farag Milady-ből (s nem gondoltam volna, hogy én ezt leírom), de sajna a végeredményből hiányzik a vérbeli kalandozás magával ragadó érzése, az az elem, melynek köszönhetően Dumas regénye időtlen klasszikussá vált.

Vizet az elefántnak (Water for Elephants). Francis Lawrence a zombik és démonok ámokfutása után egy vándorcirkusz varázslatosnak ígérkező világába tett kirándulást, és istenuccse, a szereplők kémiamentes lamentálgatásán átvergődve örvendeztem volna, ha beront a képbe a fent említett túlvilági entitások egyike, hátha történik végre valami érdekes is. A két órában elmesélt sztorit ugyanis egyszerűen nem tudják kitölteni sem Christoph Waltz dührohamai, sem Reese Witherspoon csendes hervadozása, sem pedig Robert Pattinson fél-kábult sodródása. A trió erőtlen háromszögezése pedig még attól az igazán drámai befejezéstől is képes volt megfosztani, melyet a film jelenkorban játszódó keretében megjelenő Hal Holbrook felhős tekintete ígért, de nem cirkuszolok tovább, inkább gyors feledésre ítélem ezt a jelentéktelen darabot.