A Setét Torony-szériát és néhány kiemelhető ellenpéldát eltekintve az elmúlt húsz évben Stephen King nem túl sok jó írást adott ki a kezéből. Egyesek ezt annak tudják be, hogy az író végre kijött az alkoholizmusból, és eme szenvedélyével együtt azokat a démonait is lerakta a ruhatárban, melyek oly sokakat - köztük engem is - rémüldözésre, no meg falánk olvasásra késztettek. Szóval ilyen hosszú, ám továbbra is termékeny üresjárat után végre egy olyan regényt letenni az asztalra, amely minden megelőlegezett pesszimizmusa ellenére megidézi azt a korszakot, amikor King még király volt, bizony oly váratlan teljesítmény, melyről eme blogon is érdemes megemlékezni.
A Setét Torony-szériát és néhány kiemelhető ellenpéldát eltekintve az elmúlt húsz évben Stephen King nem túl sok jó írást adott ki a kezéből. Egyesek ezt annak tudják be, hogy az író végre kijött az alkoholizmusból, és eme szenvedélyével együtt azokat a démonait is lerakta a ruhatárban, melyek oly sokakat - köztük engem is - rémüldözésre, no meg falánk olvasásra késztettek. Szóval ilyen hosszú, ám továbbra is termékeny üresjárat után végre egy olyan regényt letenni az asztalra, amely minden megelőlegezett pesszimizmusa ellenére megidézi azt a korszakot, amikor King még király volt, bizony oly váratlan teljesítmény, melyről eme blogon is érdemes megemlékezni.
Eme negatív hozzáállás nem csupán a két évtizedes (kvázi) szarlapátolásnak tudható be, hanem a regény premisszájának is (egy kisvárost egy áthatolhatatlan búra zárja el a külvilágtól), melyet az utóbbi években nem csak egy kultikus Luna-fivérek képregény, de a Simpson család első egész estés filmje is meglovagolt. A Simpsonékat pedig ritkán szokták egy lapon emlegetni Stephen Kinggel.
Talán egyeseknek blaszfémiának tűnhet eme gondolat, de a mai felgyorsult világunkban egy 1.000+ oldalas regény maga a kín, és mikor kiderült, hogy a Végítéletet és az Azt leszámítva King munkásságának leghosszabb írását készül kiadni a kezéből, az érthető ódzkodást eredményezett a sorok között.
A kész mű végül 1.074 oldalas lett - mármint Amerikában: nálunk két kötetben, közel 1.600 oldalon jelent meg -, és a kiinduló pont tényleg nem okozott meglepetést, és nem is tartalmazott eredetiséget, mégis bitang jó ponyva lett belőle, melynek Kingtől megszokott (szeretett/utált) társadalomkritikai vonulata sem tolakodóan profán (nem úgy, mint a Mobil című szörnyűségben), csupán jelenlévő: nem mellékes, de nem is mindennél fontosabb tényező.
Hogy ezt a bő másfél ezer oldalt rekordsebességgel lehet bedarálni, az a rég látott minőségben megírt karaktereknek, eme karakterek gondolatainak, verbális megnyilvánulásainak és cselekedeteinek köszönhető. Ráadásul King ezúttal több tucat - esetenként szélsőségesre karikírozott, mégis - hús-vér figurát mozgat városméretű sakktábláján, a regény remek egyensúllyal felépített narratívájának köszönhetően mégsem lehet elveszni köztük, de még a szerteágazó, ám egy irányba haladó történések fonalainak egyike sem szakad el.
Ráadásul öregkorára King végre az öncélú erőszakoskodásról és a szörnyűségek gyakorta fárasztó részletezéséről is leszokott. Természetesen halálesetekkel ezúttal is számolni kell (miazhogy!), van köztük explicit is, de leírásuk inkább tényszerű, néha morbid iróniával átitatott, és ritka kivételektől eltekintve a narratívát szolgálják.
Ugyanakkor King továbbra is polgárpukkasztó gúnnyal közelíti meg a mára már erősen omladozó amerikai álmot. A külvilágtól elzárt városban, amely az eseményt megelőzően csak egy volt a sok liberálisan idilli közösség közül, rémületes gyorsasággal omlik össze a civilizáció, és órákban mérhető adagokban jelennek meg, majd tűnnek el a történelmi-társadalmi "devolúció" állomásai a totalitárius rendszereken át egészen a kőkorszaki káoszig. Az emberekből pillanatok alatt jön elő az állat - hol a törvényt erkölcsöt nem ismerő vad, hol az öntudattal nem rendelkező birka, de ez a legyek ura sztori történetesen a világ szeme láttára történik, amely mint sok más esetben ezúttal is kényszerű (önkéntes?) szemlélő.
Abszolút pozitív (egy háborút megjárt szakács) és negatív (egy hatalommániás másodtanácsos) oldal ezúttal is van, a regény szereplői leginkább köréjük csoportosulnak, szerepük és lényük viszont mégis inkább emberi, mint szimbolikus. A dolgokat pofátlanul leegyszerűsítve az egyik oldal ki akar jutni, a másik bent akar maradni. És ugyan King egyértelműen az előbbi csoportot támogatja, azért az ember olvasás közben akaratlanul is gondolkodóba esik, hogy hasonló helyzetben vajh ő mit tenne... vagy merre sodródna.
Események, melyekkel sodródni lehet, pedig szép számmal adódnak: póriasan szólva a regény pörög, mint a motolla, épp ezért kár, hogy a befejezésre kifogy a szufla a búrából (ehem). Nekem személy szerint nem is a jelenség okozóinak személyével volt bajom, hanem a végletekig egyszerű megoldással. De ki is mondta azt, hogy egy történetet nem lehet befejezni, legfeljebb abbahagyni? Csak nem maga King?
Az oldalon található tartalmak kizárólag
