augusztus batman hónapja. TheHungarian révén lekövethettétek a sötét lovag kalandjait a pénztáraknál, három bloggerünk a filmről magáról szövegelt (itt, itt és itt), jómagam pedig az élményről, illetve annak hiányáról. és ha már orrba-szájba bőregerezünk, akkor gondoltam, vetni kellene egy pillantást a bőregér múltjára is, egészen pontosan az 1989 és 1997 között készült négy mozifilmre. jobb ha kényelmesen elhelyezkedtek: ez hosszú lesz. (figyelem! egészségre ártalmatlan szófordulatok!)

Batman (1989, Tim Burton)

Ha valaki a nyolcvanas évek első felében képes volt Batmant kiáltani Hollywoodban, az akár szedhette is a sátorfáját. A kutya se volt kíváncsi a képregényfilmekre; Superman épp a minap szerepelt le, a Denevérember utolsó jelenése a filmvásznon pedig a hatvanas években történt egy színes-szagos transzvesztita-fetisiszta borzalom formájában. Aztán jött Frank Miller és újradefiniálta a hőst Az első év című nagysikerű képregény-sorozattal. Neki köszönhetően nem csupán az egész szuperhős világ pezsdült fel hirtelen, de az Álomgyár is rámozdult a rajzolt kalandokra.

Időközben a Pee-Wee nagy kalandja című filmmel váratlanul sokat szakító Tim Burton és Sam Hamm forgatókönyvíró azon ügyködött, hogy győzze meg a hollywoodi hatalmasokat arról, hogy itt lenne az ideje Batman visszatérésének a nagyvászonra, egyelőre sikertelenül. Pár évvel később a Beetlejuice-szal ismét váratlanul sokat szakító Tim Burtonre már úgy néztek, mint egy csodagyerekre, s Frank Millernek hála pár év alatt Batman ázsiója is rengeteget nőtt: a Warner beadta a derekát, de a nagyfőnökök keze azért erősen remegett szerződéskötés közben. Ennek ellenére beleadtak apait-anyait.

Hihetetlenül nagy volt a felhajtás a forgatás körül: mindenki a bőregér nagy visszatéréséről regélt, s mindenképp látni akarta, hogy fest majd a beígért új gúnya. A Warner persze nem engedte, hogy bármilyen infó kiszivárogjon a forgatásról; a szereplőket és a stábot szigorú titoktartás kötötte, és mikor az első előzetes óriásit robbantott, az egész világ tudta, hogy 1989 nyarán egy filmet mindenképp meg kell nézni.

Nem mondhatnám, hogy a bemutató idején engem is elragadott hév: köztünk szólva Prince betétdalai jobban érdekeltek, mint az a film, amelyből azt a sok játékszert (=hangmintát) csórta. Mostanság Prince, vagy az artista, akit hogyishívnak már kevésbé foglalkoztat, de Tim Burton Batmanjét sem sikerült túlságosan megkedvelnem. Maga Burton se szívesen emlékszik vissza Batman első kalandjára: a forgatás során akkora nyomás nehezedett rá, hogy folyamatosan betegeskedett, és az sem volt rá túl jó hatással, hogy a forgatókönyvet állandóan kiráncigálták a kezéből, hogy másnap valami egészen mást adjanak a kezébe.

Pedig Burton a Miller féle nyomvonalat kívánta követni olyan környzetben, melyben a harmincas évek (az a kor, amelyben Batman megszületett) kötnek házasságot a jelen technológiai vívmányaival. Ezt az elképzelését sikerült is megvalósítania, a film története viszont a produkciós hercehurcának és Burton hozzáállásának köszönhetően fokozatosan szétmorzsolódott. A rendező ugyanis sosem volt sztorifüggő, saját bevallása szerint a plotnál fontosabb a tálalás, és minden bizonnyal többet időzött Jack Nicholson sminkjének felkenésével, mint a szkript hibáinak orvoslásával.

Sokan azt kritizálják, hogy Burton verziója eltért a klasszikus alaphelyzettől: Bruce Wayne (Michael Keaton) szüleit nem egy névtelen, illetve kisstílű bűnöző gyilkolja meg, hanem Jack Napier (Jack Nicholson), aki később Jokerré változik. Nincs ezzel az elgondolással semmi baj, sőt! Joker és Batman ugyanazon én két oldala. Jack Napier tehet róla, hogy Wayne-ből Batman lesz, a gengszter pedig Batman jóvoltából alakul át Jokerré. Kettejük életútját nézve nem csak itt lehet párhuzamot vonni: mindketten álarc mögé bújnak, habár Joker azért, hogy külső torzultságát rejtse el, míg Wayne lelkének groteszkségét vetíti ki alteregójára (hisz nevezhetem-e normálisnak azt az embert, aki denevérruhába öltözve ugrándozik a házak tetején az éjszaka közepén, ahelyett hogy millióit mondjuk sportautókra költi?). S naná, hogy mindketten ugyanarra a nőre (Kim Basinger) hajtanak, két kakas pedig nem fér meg egy szemétdombon…

Jack Nicholson élete legnagyobb üzletét kötötte meg, mikor gázsiról lemondva csak annyit kért, hogy részesedhessen a bevételből: a Batman ugyanis csak Amerikában 250 millió dollárt hozott, amely még most, 16 év múltán is irigylésre méltó teljesítmény. Ebből Nicholson állítólag laza 50 milliót tehetett zsebre, s mindezért mit művelt? Bohóckodott egy sort, mintha csak a haverjait szórkoztatná egy medencés partin. Ráadásul nem egyszerűen háttérbe lökdöste a főhőst, hanem teljesen ellehetetlenítette. A meglehetősen szűkszavú, kevés manírral dolgozó Keaton szemlátomást feszeng a gumigúnyában; érdekes, hogy Tim Burton legutóbbi filmjében, a Beetlejuice-ban pont ő volt az, aki őrületes harsánykodásával mindenki mást elhalványított a vásznon: visszájára sült el a diverzifikáció?

Ráadásul Burton nem akciórendező: aprólékosan kidolgozott díszletei közé csak úgy behajigálja a petárdáit, amelyek csak tessék-lássék robbanak. Mégis üdítő érzés CGI-mentes szuperhős filmet látni, habár egy-két miniatűr effektus azért megmosolyogtató.

Batman visszatér (Batman Returns, 1992, Tim Burton)

Bár a Warner eleve úgy készült rá, hogy az év blockbusterét hozza össze, még a stúdiót is meglepte a Batman óriási sikere: a nyolcvanas évek harmadik legjövedelmezőbb produkciójának folytatás kellett! Tim Burton először hallani sem akart a bőregérről, és inkább egy fura sráccal foglalkozott, akinek ollók voltak a keze helyén, aztán a producerek győzködése és az egyre vaskosabb csekkek meggyőzték arról, hogy érdemes még egyszer kiruccanni Gothamba. Egy feltételt szabott csupán: szabad kezet akart.

Érdekes hát, hogy a teljes önkontroll (illetve annak hiánya) ellenére a Batman visszatér nem sokban különbözik Batmantől: ami az első részben működött, az a folytatásban is dicséretet érdemel, ugyanakkor az első film csorbáit most sem sikerült kiköszörülni. Nem mintha nagyon akarták volna. Burton nem úgy állt hozzá az új projecthez, mint egy folytatáshoz, hanem tiszta lappal próbált nyitni: úgy tekintett a filmre, mint egy teljesen új Batman-sztorira. Sok tekintetben ezért a második Batman-film inkább egy remake, ugyanaz a film más gonoszokkal, amely szinte egyáltalán nem kapcsolódik a korábbi részhez: akár időben játszódhatna előtte is – főleg ha eltekintek Bruce Wayne cérnavékony utalásaitól az előző fejezet sikongató szőkéjére.

Gothamban semmi sem változott: az örökös tél közepette groteszk külsővel és lélekkel megvert szupergonoszok szövögetik sötét terveiket, melyek végső célja a város leigázása. A hidegvérű Pingvin (Danny DeVito) a csatornákban építgeti birodalmát, és a nagy felemelkedésre készül – a szó szoros értelmében, ezért aztén behálózza a város korrupt vezetőjét, Frankenstein és a Fehér Boszorkány szerelemgyerekére hajazó Max Shrecket (Cristopher Walken). Schrekre hajt az identitászavarral küszködő Macskanő (Michelle Pfeiffer), aki akár Batman szövetségese is lehetne, ha hajlandó lenne megtűrni a konkurenciát maga mellett.

A folytatásban mindenki részt akart vállalni. Hollywood valamennyi bejegyzett színésze elzarándokolt Tim Burton irodájához, Sean Young – akit lovasbalesete miatt Kim Basinger váltott le az első részben – házi gyártású macskakosztümben vonult fel Burton előtt, hátha… A hatalmas érdeklődés ellenére Burton jóval kisebb stábbal, már-már családias környezetben forgatta le a folytatást, ezért a második epizódot sokkal inkább tekinti sajátjának, mint a szérianyitó filmet.

Igazán kár, hogy jó barátjának, Michael Keatonnak a forgatókönyv most még kevesebb lapot osztott, mint legutóbb. Batmannek az első filmben még csak egy markáns gonosszal kellett megküzdenie, most viszont már három absztrakt rosszfiút is helyre kell tennie, ezért a szükséges püfölésen és összevont szemöldökű nézésen kívül vajmi kevés ideje marad a kibontakozásra – jelmezben vagy nélküle egyaránt.

Természetese Walken, DeVito és főleg Pfeiffer úgy tombol a vásznon, mint még soha. A teszetosza titkárnőből (szív)döglesztő dominává átlakault Pfeiffer szenzációs, DeVito pedig Pingvin szerepére született, nekem mégis Walken alakítása tetszett a legjobban: a színészveterán a gumiruhás szériától szokatlan módon inkább apró rezdülésekkel, finom gesztusokkal ábrázolja a sötét lelkű bürokratát, pedig senki sem rótta volna fel neki, ha őrületes szélsőségekből építkezik, hisz Gotham olyan, mint New York karikatúrája: ha egyéniségre vágysz, akkor valami őrületes dolgot kell művelned. Még szerencse, hogy a Nagy Almában eddig senki sem gondolt arra, hogy rakétákkal felszerelt pingvinekkel álljon csatasorba.

Danny Elfman ismét olyan filmzenét írt, amely egyszeri meghallgatás után is felejthetetlen, a díszletek és a jelmezek káprázatosak, a rendező pedig gyermekkori félelmeiből és vágyaiból gyúr látványosan groteszk elegyet, ahogy azt tőle már korábban is megszokhattad. A Batman visszatér szíve mégis hideg: nehéz kapcsolatot teremteni ezekkel a figurákkal; undorodni, félni vagy csodálni őket (bár ha valaki adna egy privát órát a Macskanővel...). Alig vártam, hogy Batman végre enyhíthetsen a szerencsétlen bagázs szenvedésén. 

Mindörökké Batman (Batman Forever, 1995, Joel Schumacher)

A Batman visszatér bevételei elmaradtak az elvárásoktól, de a bőregér második kalandja így is szép summát termelt a Warnernek, így a stúdió már a bemutató évében belevágott a harmadik epizód előkészületi munkáiba. Csak egy bibi volt: Tim Burtonnak nem volt kedve harmadszor is visszacsüccsenni a rendezői székbe; épp nyakig volt egy stop-motion bábfilm fényesítésében, s gondolatban már a filmtörténet legrosszabb rendezőjének életútjáról álmodozott celluloid ízűeket. Új rendezőre volt szükség.

A sokoldaú Joel Schmuacher mutatkozott a legmegfelelőbbnek arra, hogy Burton nyomába lépjen. A direktor már bizonyított sötétebb hangvételű (Összeomlás), gótikus (Egyenesen át) thrillerekkel és képregény-szagú blockbusterekkel (Az elveszett fiúk) egyaránt, és egyébként is szerződés kötötte a stúdióhoz. A rendezőváltást hamarosan Michael Keaton felmondása követte, aki a harmadik epizód szkriptjét látva úgy érezte, többé már nem kihívás számára a gumiruhában való kepesztés. Nem tudom, hogy mennyire bánja a döntését, mindenesetre Keatont azóta elég kevés filmben láthattuk, habár az is biztos, hogy a harmadik Batman-film sem tett volna jót karrierjének. Megüresedett - és a szükséges upgaden átesett - helyét végül Val Kilmer töltötte be, aki épp Afrikában időzött denevérek után kutatva, mikor megkapta a felkérést: ezt jó jelnek vette, így a forgatókönyv olvasása nélkül fogadta el a felajánlást.

Schumacher sosem tartotta magát bérdirektornak, azért a stúdió kisebb megrökönyödésére bejelentette, hogy csak részben követi Burton elképzeléseit és mindenképpen megvalósítja saját álmát. Első dolga az volt, hogy felkapcsolta a villanyt: Gotham City árnyékai megrövidültek, az éjszakát színes fénypászták szabdalták szét, a sötétségbe burkolózó gótikus csúcsok eltűntek, s helyüket a gravitációt kicselező girbegurba épületek tarka kavalkádja vette át. Batman világába belépett a német expresszionizmus.

A groteszket felváltotta a diszkófényben áztatott szürrealizmus: az elvarázsolt kastélyból átkeveredtünk a ringlispílre. Nekem már ettől megfájdult a fejem, pedig még nem is láttam az új gonosztevőket. A kettéhasadt figurák nagyon menők Bob Kane világában: Kétarc (Tommy Lee Jones) annyiban különbözik a szokásos pszichóktól, hogy ő énjének mindkét felét magán hordozza. Arcának egyik oldala egy csúnya savbaleset következtében eltorzult, de olyannyira, hogy a figura teljesen új dimenziókat adott a sebhely fogalmának. Az egykori államügyésznek nem csupán megjelenése torzult, hanem személyisége is kettészakadt, habár a filmben többnyire csak beteges és bosszúszomjas énjét járatja, de azt magas fordulatszámon. Ő a kellemesebbik figura.

Rébusz (Jim Carrey) a sárgarépa színű hajszerkezetével, rikító zöld sztreccsruhájával már megjelenésében is szédítő jelenség, ám ha kinyitja a száját, a kéthetes migrén szinte garantált. Kétarccal egyetemben ő is haragszik Batmanre, pontosabban Bruce Wayne-re. Mielőtt Rébusszá evolválódott volna, Edward Nygmaként Wayne egyik vállalatának dolgozott, és közvetlenül az agyban megjelenő televíziós műsor sugárzására alkalmas gépezet prototípusát tökéletesítette. Wayne nem látott fantáziát a projectben (nem is értem, miért), a bekattant Nygma bosszút esküdött, fazont váltott, rébuszokat gyártott, satöbbi-satöbbi.

S hogy teljes legyen a kakofónia, végre feltűnik a színen Robin (Chris O’Donnell), kinek bevetését a producerek már az előző részekben is forszírozták, csak sehogy se találták helyét a történetben. A rajongókkal készített felmérések viszont azt igazolták, hogy Batmannek társ kell, így a Warner népszerű rajzfilmsorozatát követően Robint a filmvásznon is rehabilitálták. Meg is kapta a maga kis háttértörténetét, amely (meglepő módon) a bosszúra alapszik. Robin egy híres cirkusz-családban nevelkedett, s mikor z egyik fellépést Kétarc terrorakciója zavarja meg, a család többi tagja az életét áldozza azért, hogy elkerüljék a tömegtragédiát. Bruce Wayne befogadja az árván maradt fiút, és mikor Robin felfedezi a titkát, követeli, hogy a bőregér vegye maga mellé társnak, hogy beteljesíthesse bosszúját.

Mindeközben Dr. Chase Meridian (Nicole Kidman), ahogy az egy normális pszichológustól elvárható, egyszerre flörtöl a dnevérrel és Bruce Wayne-nel: az Oscar-jelölésektől még fényévekre tanyázó hölgy nem több (ekkor még) szép kelléknél.

Burton két denevéres kalandjához hasonlóan Schumacher filmje sem veszi túl komolyan magát, de míg az első két Batman humora "egészségesen" groteszk volt, és néha oda csípett, ahola  legjobban viszket, addig a Mindörökké Batman egyszerűen csak idétlen. Lehet, hogy Batman végre bélést cserélt, de Val Kilmer se tud többet mondani a karakterről, pedig lehetne mit… 

Batman és Robin (Batman & Robin, 1997, Joel Schumacher)

Bár a kritikusok körberöhögték a Mindörökké Batmant, a közönséget ez nem különösebben érdekelte, és a mozipénztáraknál búsás hasznot termeltek a Warnernek. Értelemszerű, hogy Schumacher benevezhetett még egy körre. Köszönjük meg szépen Mr. Schumacher, hogy majdnem kinyírta a franchise-t.

Utoljára talán Az ördögűző bemutatójáról menekültek az emberek ilyen hangosan jajveszékelve – de egészen más okból. A következő a helyzet: képzeld azt el, hogy a Cirque du Soleil és a Balsoj Balet társulatát egy héten át éheztették, majd minden tagnak kiosztottak egy-egy üveg vodkát, felöltöztették őket olyan maskarákba, melyeket Jean-Paul Gaultier villájának szemetesében találtak, majd bezavarták őket olyan díszletek közé, melyeket John Waters és Howard Hughes közösen tervezett (szintén 1-1 üveg vodka után). Rendezői utasítás: rögtönözzetek valamit. Minden bizonnyal összetettebb, látványosabb és szórakoztatóbb dolgot művelnének ők, mint amit Batman és Robin első 15 perce kínál.

És ez csak a kezdet. Ezzel a filmmel Schumacher nem egyszerűen átesett a ló túloldalára, hanem a teljes pofára esés kedvéért még a lovat is magára rántotta. Tényleg szükség van Robin mellé még egy Batgirlre is? Tényleg kellenek gumiból készült mellbimbók a denevérgúnyára? Az ott tényleg Arnold Schwarzenegger lenne a csillámporral beszórt fejű, kék neonnal körbepásztázott Bádogember maskarában?! Jézusom, ez tényleg ő! De csitt: mondani akar valamit. „Eljő a jeges!”

És tényleg. Egy bazi nagy gyémánt kell neki, de akkora, amekkorát csak el tudsz képzelni, s ha az útjába állsz, akkor előbb mond valami elképesztően rossz szóvirágot, aztán megváltásként lefagyaszt.De már itt is van Batman és Robin, a két stramm bűnvadász, még a fenekükön is feszül a munkaruha (erről kapsz egy extrém közelit), hogy móresre tanítsák a Jégcsapot. De nem! Beözönlik egy csomó korcsolyás, hokiütős rosszfiú: a Pokol hokicsapata! Közben Mr. Freeze azt harsogja, hogy öljenek meg MIDNENKIT és pusztítsanak el MINDENT! 

Többet és többet, mert a sok nem elég. A rosszarcúak sorát gyarapítja Méregcsók (Uma Thurman), akit Legolas és egy transzvesztita keresztezéséből született, amúgy botanikus és a csókja – nomen est omen – mérgező. A csalfa cafka megpróbálja egymás ellen uszítani Batmant és Robint, még szerencse, hogy megérkezik Batgirl (Alicia Silverstone), hogy mindenkit megmentsen.

Miközben a tébollyal küszködöm, ahogy eme filmet megidézem, újabb vízió villan fel a szemem előtt: Schumacher gondosan bekötött szemmel dirigálja filmjét, Akiva Goldsman (az Egy csodálatos elme Oscar-díjas forgatókönyvírója) azt füllenteti, hogy megírta a szkriptet, csak… csak megette a kutya, de tud egy csomó jó beszólást, az majd megteszi; a Vészhelyzet forgatásáról időnként benéző Goerge Clooney felvonul párszor a kamera előtt ügyesen koncentrálva: ha Batman vagyok, akkor morcosan nézek, ha Bruce Wayne vagyok, akkor mosolygok. A többiek pedig nem merik jelezni a szögleteskedő Arnie-nak, hogy egy kicsit „gyorsabban, intenzívebben”, ahogy Lucas mondaná, mert megalszik a kék tej a szájában. Muszáj kimennem a friss levegőre.

***

Nos, néhány órával később talán már bevallhatom, hogy tulajdonképpen nagy élvezettel néztem végig a Batman és Robint, hisz ilyen drága stúdiómarhaságot igazán ritkán láthat az ember fia.